A lírikus prológja
A költészet katedrálisán szavak:
némelyik úgy ahogy, némelyik vacak…
Emelkedett és hétköznapi klisék –
mert van az úgy, hogy a lírikus kiég.
Jól jön akkor egy egyszerű poén is,
és rögvest viccre épül a poézis.
Máris csattognak a röhejes rímek,
evokációk, és a versnek mindegy,
röhög-e a befogadó, vagy éppen
a líra úrrá lesz rajta egészen.
Egyszer csak nevetni se tud – összeér
alfa, ómega: a magas és a mély.
Elhomályosul a lét valósága,
és nincs szükség többé metaforákra.
Puha és üres
leállt minden, a program nem fut. a
vaksötétben tapogatózva érezni egymás
leheletét, de nem tudni, hol van a másik.
füstsötét peremek szorítanak a mély
csendbe, ha elülnek a fényrobbanások. a
forráskód ismeretlen. a végét megtippelni
sem lehet, csak burjánzanak testünk felett
a végképp mozdulatlan ikszek. az
áramkörök sercegése szélvihar a
némaságban, és nincsenek meg a szavak.
*
Az üres lakás
melankóliája,
mint puha csend,
tapad rá a szájra.
Menthetetlenül
tanít a felejtés.
Éltet, akár a
toroknak szegett kés.
A nehézkedés
egzisztenciája,
ahogy a fényt a
sötétség cibálja.
*
Tárgyiasult emlékem a kezdet, mint a felejtés
változatos szakadéka az években. Tehetetlen
szoftver a test, és mint puha mélység, úgy fut a program.
Szívzörejében az elmúlás kódolt univerzum,
s tükrében nem látni magunkat: nincs meg a forrás.
