Az 1921-es hatszázadik Dante-évforduló alkalmából három többszerzős kötet jelent meg Magyarországon. A Berzeviczy Aladár személyében a Magyar Tudományos Akadémiához kapcsolódó Korvin Mátyás Társaság rendezvényei és olasz nyelvű folyóirata, a Corvina tematikus száma mellett a Nyugat gyűjtötte össze a Dantéról szóló írásokat. Az 1921. szeptemberi számban jelentek meg Fülep Lajos tanulmányai is. A hazai dantisztika a református teológus műveit idézi azóta leggyakrabban.
Velük egy időben a Szent István Tudományos Akadémia elnöke, Apponyi Albert irányításával katolikus Dante-bizottság alakult, melynek tagja volt többek között Hanuy Ferenc, a budapesti tudományegyetem rektora, Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, Fraknói Vilmos prelátus, Balanyi György piarista szerzetes, Klebelsberg Kuno, Tormay Cécile, Gárdonyi Géza, Gerevich Tibor, Reiner János titkár. (A „nagy hiányzó” Babits Mihály volt.) A pápai enciklika céljaihoz igazodva a bizottság elhatározta Dante műveinek terjesztését irodalmi intézetekben, népszerűsítő kiadványokban, és középiskolai megemlékezések szervezését.
A bizottság 1921 kora nyarán kezdte meg működését. Az eredetileg korábbra tervezett ünnepi ülést a dantista pápa (XV. Benedek) halála miatt végül 1922. február 12-én tartotta meg a fővárosi Vigadó nagytermében. A történelmi és politikai paralelizmusok itt is megjelentek (főleg Concha Győző előadása), de fontosságban föléjük emelkedett a teológiai eszmék művészi ábrázolása mikéntjének tárgyalása. Az elhangzott előadások 1924-ben díszes albumban jelentek meg.
Az 1922 februárjában tartott konferencia előadásait publikáló kötet első tanulmányát a korabeli magyar katolikus szellemi életet meghatározó, filozófiai-teológiai és hitterjesztői-apostoli képességekkel egyaránt megáldott Prohászka Ottokár írta. Számára, mint a világot Dante univerzumához mérő sok más gondolkodó számára, Dante akkor is hivatkozási pont lehetett, amikor az élet, a hit vagy a kultúra egyéb dolgairól volt szó. Sőt, nemcsak a szellem, hanem a politika emberei számára is. Prohászka a pápai tévedhetetlenséget elvető, a Paradicsomot magyarázatokkal ellátó Ignaz von Döllinger bajor liberális teológust idézte: „Minden államférfiúnak, mielőtt fontos dologban döntene, a D. Commediából kellene valamit olvasnia, hogy döntésében segítse”, vagyis képes legyen tette földi és égi következményeit felmérni.
A Schütz Antal által szerkesztett huszonöt kötetes életműben három önálló Dante-tanulmány található. A tizenkettedikben az 1921. május 8-án tartott akadémiai székfoglaló és az ünnepi ülésen elhangzott beszéd írásos változata olvasható, a huszadikban egy harmadik, 1922-es keltezésű Dante című írás, amely először a Katholikus Népszövetség 1922-i évfolyamának első füzetében látott napvilágot. Mindhárom (inkább egymás kiegészítésének, mint ismétlésének tekinthető), néhány hónapos eltéréssel írt tanulmány konklúziója ugyanaz: „Ha pedig arra gondolok, hogy
a szétszaggatott Itáliának öntudatára hozta nemzeti föladatát, egységes nemzeti föltámadását,
akkor úgy érzem, hogy ez ihletett lapokról felénk is a nemzeti föltámadás páthosza száll.” A csonka Magyarország is boldog lehet, „ha nem hagyja magát elszakíttatni ezredéves alapjairól, ha megtartja kereszténységét, s megőrzi nemzeti géniuszát” – jelenti ki a Székfoglalóban. Így az út a jelenlegi pokolból a purgatóriumon keresztül „alle stelle” fog vezetni.
A februári beszéd ugyancsak az „alle stellével” zárult: „Vigye ez a Dante-ünnep is a letiport magyarságot a krisztusi mennyország s a földi boldogság s az egységes Magyarország csillagai felé.” Végül az 1922-es tanulmány zárása a sacro poema kettős tartalmát idézi: hazafiság és nemzetköziség. Trianon után nem könnyű feladat. Ezer sebből vérző, a népek által kitagadott országban nem könnyű megfejteni, hogy mit üzen a poema sacro: „Nekem úgy látszik, hogy azt, hogy hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában.”
Prohászka Dante-tanulmányainak állandóan viszszatérő eleme a vertikalizmus. Sokféle hasonlat, nyelvi vagy költői alakzat nyitja meg a magasság dimenzióját. A fenséges felé vezető tekintet nem a földi, hanem az égi reáliákat kutatja. Dante a bűnös világot is Isten világának nézte, melyet nem magára hagyni, hanem fölemelni kell. Assisi város leghíresebb lakójáról szólva nem egyszerűen a fölmenetelt (ascesi) kell mondani, hanem napkeltét. Ez is erősíti a rendalapító naponta megújuló hívásának az erejét, nem befejezett, hanem örökké visszatérő hívás, amely követeli a kozmikus erőknek való engedelmességet. A trubadúrok (poétikai szempontból Prohászka Dante elődeinek tekinti őket) erosza „nem szerelem, hanem tisztább, nemesebb szférák felé vezető vonzalom”. Csak az epifániát megélő, az isteni tanokat, az üdvözítő szándékot meghalló „Numine afflata poësis” (hatalom ihlette poézis) lehet képes erre.
Madarassy István: Paradicsom IX. ének (Fotó: Áment Gellért)
Beatrice, jóllehet eredetileg egy firenzei lány, de nem ő, hanem a természetestől elválasztott, idealizált lénye (szépség, hit, erény, igazság) vezeti Dantét. Olyannyira, hogy a lány elveszíti valóságos földi lényhez köthető személyiségét, és kisbetűvel írt allegóriává vagy szimbólummá válik. Hasonlóan ahhoz, ahogyan a zseniális festő modelljéből eszményi szépségű Madonna lesz. A „fede beatrice” Paradicsom felé vezető út, amely megköveteli a költő egyre magasabb szintre emelkedését, a trasumanart. Isten színe látására azonban még az „égbe emelő hit” sem teszi képessé Dantét, ehhez fentről meg kell kapnia a „lumen gloriae”-t, amelyben a mű utolsó soraiban része is lett, amikor a hit átadta a helyét a „visione beatricének”, az Istennel való misztikus egyesülésnek.
Dante az égbe törés géniusza. „Ez a genius csupa cselekvés, akarás és tett. Nem tagadja az élet örvényes éjszakáit, nem az őserdőnek rémes árnyait; szemében tükröződnek ugyan a fenevadak szemeinek zöldes, kékes, vérvörös tüzei: de az ő ereje nagyobb, mert felsőbb és isteni.
E geniusnak nagy előnye, hogy nemcsak nyomorúságaira s a poklokra eszmél rá, hanem ráeszmél az isteni erőkre, melyek által tisztul, emelkedik és győz”
– emeli ki Prohászka székfoglalójában. Úgy véli, a Dante által megjelenített események és alakok kettős természetűek: valóságos történeti (mitológiai) előfordulásuk fölött, a tipológiai szimbolizmus elvei szerint, ott áll igazi és örök értékük, üdvtörténeti jelentőségük. A jelenséget ugyanakkor a lehető legnagyobb gondossággal kell ábrázolni, mert csakis így juthatunk közelebb a transzcendens igazsághoz. Dantét nem a skolasztika fogalmi rendszere inspirálta, hanem a hitből származó valóságlátás és erő. A spekuláció sohasem elegendő, mivel nem teremt életet.
A költői „alakteremtő” igazság csak annyiban teológiai, amennyiben erre a művészi ábrázolásnak szüksége van: a „költemény structuráját szem előtt tartva, a históriákban s adatokban rejlő s azokból kisugárzó erkölcsi s aesthetikai értékeket kell észrevenni”. A Színjáték nagysága Pohászka szerint három tényezővel magyarázható. Mindenekelőtt a költő utolérhetetlen tehetségével; különlegesen éles valóságlátásával, amely a nyugati kultúrát ihlető közös keresztény meggyőződésből fakad; illetve a pokol mélyétől a mennyország csúcsáig minden fokozatot magába foglaló pátoszával.
Prohászka a Színjátékot, amelyben „az egész katholikus theológia nyer életet és alakot” összehasonlítja a Fausttal, s az előbbinek nyújtja a pálmát. Goethe – állítja – képtelen választ adni a végső kérdésre, s egyáltalán nem meggyőző a mű (tegyük hozzá, dantei hatást mutató) egészéhez szervesen nem kapcsolódó lezárása. Dante küzdelmek árán legyőzi a gonoszt, Faust viszont – sok aljas tettet elkövetve – folyamatosan küzd vele. S végül azért marad felül, mert az ember jobb, mint az ördög. Nem egyének, hanem „fajsúlyok” állnak szemben egymással. Faust és Mephisztó olyan, mint az edényben összerázott olaj és víz, végül az előbbi kerül a másik fölé. De a küzdelemnek nincs tragikuma.
„Mily különbség a középkori, hatalmas Isten-fogalom, azután a küzdelmes, de Isten kegyelméből győzelmes üdvözülés, s Goethe s Madách hasonló problémákat oldozgató kísérletei közt!
Ott a jó győz s nem a rossz; de a jónak küzdenie kell, s így ér föl a paradisoba; míg ellenben Faust nem bír az életnek egységes s győzelmes megoldást adni;
Az ember tragédiájában pedig egyáltalában nem értjük, hogy minek küzdjünk küzdve, mikor az emberiség történelme csupa kudarc és fintor? A Divina Comedia iránya az ascensio (az Úr mennybemenetele).”
