Megvan! „Nem öcsémuram volt az, aki ezelőtt harmincöt évvel olyan szépen szavalta a komáromi egzamenen ezt a verset: Tekintetes karok és rendek? – De bizony én voltam – feleltem megörülve a nagy memóriájú aggastyánnak, aki sohasem hallotta azóta a nevemet.” A Jókai mesélte
anekdotát olvasva én meg arra gondolok, hogy valószínűleg ő volt mindmáig az egyetlen magyar, aki nem olvasott Jókait.

Túlzás lenne, hogy egyetlen?

Jókaival, illetve műveivel mindenki találkozhatott

legalább az iskolában, akár kellemes emlékek kíséretében vagy végtelen számonkérési szenvedések árán. Ma sincs másként. Nagyon is modern probléma ez utóbbi, és hogy Jókai ismerete, „használata” az iskolára korlátozódik, a korábbi évtizedekben nem jelentkezett ilyen erővel. Akkoriban Jókai olvasottságát nem fenyegette veszély (lásd a mindenféle olvasásszociológiai felméréseket), sőt, a filmfeldolgozások csak erősítették népszerűségét, legyen bármi is a véleményünk a filmadaptációk és az adott mű viszonyáról. A negatív változást a modern technika világa hozta meg, de pontosabb, ha így fogalmazunk: az emberek változtak.

Jókai századában egészen más volt az olvasás kultúrája. Az emberek nem siettek, ráértek olvasni. Vissza-visszalapoztak a könyvekben a különösen tetsző fejezetekhez, szerették a lassan hömpölygő cselekményt, elgondolkoztak, ábrándoztak a mese folyásán, a hősök sorsán.
A ma emberének nincs ideje olvasni, főleg lassan olvasni. Minden felgyorsult körülötte, a másodpercenként változó villanásokra figyel csak. Pedig – nemcsak Jókai esetében –

az olvasónak meg kell dolgoznia az élményért.

„Olvasni tudni kell, és az olvasás nemcsak szórakozás, nemcsak tanulás, hanem a világ egyfajta feltárása, amit nem lehet bizonyos feltételek nélkül művelni” – írja Szörényi László.

És ki mondja azt, hogy Jókait csak az iskolában kell olvasni? Hogy csak tananyag? És utána az életünk következő hét-nyolc évtizede Jókai-élmények nélkül telne el? Az értő olvasás, a visszatérő olvasás élménye Jókainál a legjobb befektetés. Ráadásul besorolható azon kevés író közé, akit újra kell olvasnunk. Ámbár óvatosan ezzel a kifejezéssel, mert nagyon valószínű, hogy a teljes Jókai-életmű elolvasására, amely több mint a legendás száz kötet, kevesen vállalkoznak, s kevesen teljesítik. Inkább fogalmazzunk úgy, életünk bizonyos szakaszaiban szabadon válogatva a művei között, biztosan elővesszük valamelyiket, amelyet ugyan korábban már olvastunk. S most érett fővel, élettapasztalatok birtokában újra megszólít bennünket Jókai: ugyanabból a regényből, de egészen másként.

Jókait azzal támadják, hogy nehezen olvasható, az idegen szavak, fogalmak, nevek kibogozhatatlanok. Mindig féltik a diákokat a sok idegen vagy csak már elfeledett szótól, kifejezéstől, amelyet Jókai használ. Ugyanúgy félthetnék a felnőtteket, saját magunkat. Honnan ismernénk azt a rengeteg latin, görög, német, francia, olasz kifejezést, amelyek Jókainál lépten-nyomon előbukkannak? Meg az ómódi magyar szavakat, amelyeket már régen nem használunk? Ismerjük a régi magyar közigazgatás nyelvi formuláit, a társadalmi érintkezés kifejezéseit? Márpedig

Jókai a mai olvasó kedvéért nem írja át a regényeit,

nem rövidíti, nem posztmodernizálja, s nem bízza rá a mesterséges intelligenciára sem „újmagyarítani”. Mondhatjuk, nekünk is meg kell tanulnunk „jókaiul”.

Jókai elképesztő szókincsének forrásait sokan kutatják, keresik, értelmezik. Mennyi nyelven tudott! Értsd ezen: ismerte a diáknyelvet, a tudomány nyelvét, a nyomdászok nyelvét, a cigányok nyelvét, a gyermekek nyelvét, sőt még kísérletet tett az ősmagyar nyelv megalkotására is.

Igaza kell legyen Aranynak, aki mindezektől függetlenül ítélkezik Jókairól és nyelvéről: „Jókai műveit olvasva mintha újra tanulnók tőle a kedves anyai nyelvet, azt a valódit, melynek megragadó ereje nem kisebb természetes bájainál, s szemen szedett kifejezései éppoly határozottan, mint festői plaszticitással testesítik és szabják meg a gondolatot… élvezetet talál benne mindenki, s egy író és nyelvtudós tanulságot meríthet belőle.”

Ebben a lassan elavuló bölcsességben van a megoldás:

a tudás egyik forrása az olvasás. Jókai ebben is eligazít.

Követte a korszerű ismereteket, lapokat, könyveket járatott, hozatott Európából. Könyvtárat „épített” magának. Ahogyan írta: „Az élet és a könyvtár két nagy iskola. A teremtésnek két nagy univerzuma. Mik a csillagos ég minden csodái egy könyvtárhoz képest?”

A XIX. század magyar történelme nem érthető meg Jókai nélkül. Végigéli a századot, s a regényeiben mindent megtalálunk a korról és szereplőiről. Nem didaktikus módon, hanem az írói fantázia s a megélt világ párhuzamán keresztül. Azon az alapvető tényen kívül, hogy Jókai „megteremti” a magyar irodalmat és a magyar olvasót, számba vehetjük az életmű teljességét egyfelől műfajok szerint is: regény, kispróza, dráma, vers, publicisztika, politikai cikkek, humoreszkek. Nézhetjük szereplésének szintjeit is: író, parlamenti képviselő, közéleti ember, újságszerkesztő s újságíró, vagy ahogyan mondjuk: újságba író. Létrehoz politikai napilapot, indít népszerűsítő hetilapot, kiad humorisztikus lapokat. S a művek: a reformkortól kezdve (most ne is említsük a magyar középkor kalandos megidézését) ott van a polgári Magyarország kialakulásának minden fontos periódusa. Az önkényuralom és a Bach-rendszer, a kiegyezés és a nemzetiségi kérdés, a társadalmi fejlődés jelenségei, egyéniségei, a modern polgár megjelenítése a bankártól a zsidó kereskedőn át a szélhámos vállalkozóig.

S felfedezteti az olvasókkal Magyarországot, Magyarhon szépségeit. Az utazások, útikönyvek és a modern eszközök hiányában

Jókai felmutatja a haza szépségeit és értékeit.

Bejárt szinte minden tájat, utazott Erdélyben, a Felvidéken, az Alföldön, a Kárpátokban, közelről látja Budapest világvárossá válását, annak minden jó és rossz jelenségével.

Jókait (leszámítva az örök fanyalgó Gyulai Pált) nagyra tartották, elfogadták, tisztelték a kritikusok és a pályatársak is. Hatása éppúgy kimutatható a korabeli, mint a XX. századi magyar irodalomra.

A modern irodalomtudomány éppen ezért foglalkozik értelmezésével és értékelésével olyan intenzíven az utóbbi pár évtizedben, hogy ennek
a kölcsönösségnek az összetevőit is feltárja.

Jókai egyúttal a magyar irodalmat is világhírűvé tette azáltal, hogy ő maga is azzá vált.

Mondhatjuk divatosan: jó marketingje volt, amelyet ő is alakított. Élete mindig hír volt, bármit is tett. Ha utazott, ha előadott, ha felszólalt. Színpadi műveit folyamatosan játszották, Az arany ember
sikerszériája a magyar színháztörténet nagy eseménye. Amihez nyúlt, abból tényleg arany lett. (Nem is élt rosszul, nem baj az, ha egy magyar író gazdag – csak igen ritka eset.)

Az életművéről való tematikus vélekedés kicsit elbillen Jókai és 1848/49 felé.

Rendkívüli korban élt, rendkívüli emberek között és rendkívüli események sorában, amelyeknek olykor ő maga is alakítója volt.

Hogyne lett volna ez életre szóló élmény s elegendő alap a forradalom erkölcsi erejének, nemzeti példázatának megtartásához, felmutatásához műveiben.

Ugyanígy emeljük ki humorát, mely minden művét bearanyozza. Nyelvi játékai, fordulatai e vonatkozásban is páratlanok, élclapjaiban csak úgy öntötte a jókedvet, komikus alakjaival típusokat jellemzett és mutatott be.

Jókai továbbra sem korszerűtlen, csak épp tudni kell korszerűen olvasni.

Még akkor is, ha úgy tűnik, soha többé nem lesz tömegolvasmány. Hatalmas és még mindig egyre bővülő a világa, minden újraolvasásnál egyre inkább tágul a Jókai-világegyetem. Művei, mint a világűr végtelenségét felmérő űrteleszkópok, csodálatos, eddig soha nem látott képeket közvetítenek.

Annál is inkább, mert, mint Szilasi László írta: „…egy Jókai nincs. Jókaik vannak, különböző olvasók különböző fejében, különböző olvasatok tükrében…” Végső soron Szabó Magda igazsága állandósul: „Jókai több, mint író, ma is több, Jókai jelenség.”