Van egy bizonyos pont a Brazília pultja mögött, ahonnan mindhárom ablakon ki lehet látni. A bal oldali arra az utcára néz, amely a mérnök hangárszerű raktárába torkollik, így elengedhetetlen stratégiai pont, hiszen nyaranta legalább vagy húszan egy nap csak azért térnek be a Keleti-Kárpátok Dél-Amerikájába, hogy megtudakolják, megjött-e már a csipszgyár kamionja, ez vagy az a traktorista kiment-e a mezőre, merrefelé tért, milyen gép volt utána akasztva. Mert a traktorista szezonálisan nagyobb szükséglet, mint a betevő falat, de mivelhogy mozgékonyabb is annál, vadászni kell rá, mert mindegyik semmirevaló, tekergő, részeges gazember. Hogyne, ha mindegyik gazda megtiszteli, amely tisztelet abból áll, hogy odarángatja a Brazíliába szegény illetőt, s ha az magyarázza, hogy még háromszáz bálát kell üssön a felvégi kaszálón, akkor pont három pohárral fizet neki a csíkiból, mert Csíkba is felfelé kéne indulni. Ilyenformán tántorog itt a mezőgazdaság a Pacaraimától a Nagysomlyóig, de azért napjában kétszer fordul a mérnöknél a kamion, s olyankor a gazdáknak muszáj belemorogni a szájukba billenő sörbe, hogy csak a pohár hallja a panaszukat: persze, neki vannak traktoristái. A szembeni két ablak a főútra néz. Kinek, ami dolga van, azon kell utána járjon. Zsuzsa a pult mögül lát mindent, tud mindent, a csengő hangjáról megismeri a biciklis kilétét, fejből elsorolja a falu összes kocsijának típusát és rendszámát. Aztán tisztában van az emberek személyiségével is. Vagyis inkább mocsokban.

Azon a szombati napon is éppen a nyálukat mosta a poharakról az unalomba szürkéllt kagyló felett, de az csak fröcsögött ki a szájukon, ahogy egymásra licitálva találgatták, mi is indokolhatta az apró kocsma dagályos elnevezését. Talán annyi barna bőrű vendég fordul meg itt, vagy olyan hitvány a kávé, mint amibe beleköp a rabszolga, mielőtt felszolgálná a földesurának, netán olyan büdösek a kuncsaftok, mint az ottani parasztok, akiknek egyetlen orvossága a szeszbe áztatott dohánylevél, amit az egészségükre tekintettel igen gyakorta rágnak. De olyan nők, mint ott, na, azok már nincsenek. Ömlött a locsogás, bugyborékolt a röhögés, folyt le az ital. Alig csepegtek a percek Zsuzsa számára. Lement a pincébe. Két teli sörösládával jött vissza. Már csak ilyen az ügyes asszony, néztek össze az ülő Buddhák, aki megszokta, hogy férfi nélkül van. És témánál voltak megint.
Déltájban Lóri meleg levest vitt az anyjának. Te főzted-e, öcsém, kezdődött a szurkálás, anyádnak biztos nincs ideje, hát ember nélkül van! A fiú rákönyökölt a pultra, csak az égő fülei árulkodtak, súgott valamit Zsuzsának. Nem baj, felelte az asszony, osztán Sanyi keresztapád megcsinálja. De Sanyi keresztapa feszt részeg, gondolta a kamasz, s ő se ért hozzá jobban, csak taknyol valamit, hogy legyen meg. Leckét írtál-e? Írtam, mondta, sokra is megyünk vele, gondolta. Mikor kicsivel később felszállt a biciklire, úgy rúgta el magát a földtől, mintha égette volna a talpát, és olyan keményen ugrott fel a nyeregbe, mintha vadlovat kellett volna megüljön. Az anyja a pult mögül látta, értette.

Délután megjött a szivaras százkét csomagnyi megváltással. Az állami sas mintha a csőrét húzta volna a zárjegye alatti kesernyés szagtól. Az ügynök Sobraniet hozott Silverado helyett, Zsuzsa veszekedett vele. Hogy írhat ilyen csúful valaki, hogy ő maga se tudja kiolvasni, most ő mit csináljon ezekkel, nem veheti át, de mi lesz a silveradósokkal, felfeszítik őt, a főnök rásüti, hogy ő mondta rosszul, miért nem figyelt oda… Egészen kiszáradt a rippadozásban. Már régen lennebb voltak az idegei a türelmes reakcióknál. Három törzsvendég a sarokból pislogott, mint a pókok, szerettek is volna nyolc szemet a csodálkozásra. Szegény Géza, kuncogtak össze, jobb neki a németeknél. Szegény Géza, fordult feléjük a nő is. A pultra támaszkodó karjai afféle púppá nyomták össze a lapockáit, abból meredt ki a nyaka, furcsán, mint a csiga szeme, a sóhaja és a könnyei ugyanolyan gyorsan hűltek ki a környező levegőben. Az ügynök nem értette a helyzetet. Más se, ne féljen, szipogta a nő, s minthogy nem talált zsebkendőt magánál, csak úgy az öklével húzta el a nedves csíkokat az arcán, majd újracsatolta a haját a tarkóján, fürgén és büszkén.

Estefelé végre megjött Misi bácsi, a drága Laertész. Világéletében szégyennek tartotta, ha valakinek a lova megszokásból megállt a kocsma előtt. Most
ő is oda jutott. A Szellő elviselte ezt is, csak a gyönyörű gesztenyebőr remegett rajta, a farka legyezett jobbra-balra, békés és oktalan szemein látszott, el se tudná képzelni, ez miért lenne rosszabb, mint egyedül hazahúzni egy szekér vizes homokot a Feketeügyről. Mind maga rakta, apósom? bámult ki Zsuzsa a szembeni ablakokon. Az isten segedelmivel, susogott az ősz borosta. Már nemigen hívott senkit, ha nem volt nagyon muszáj. Az emberek rosszfélék, csúf szájúak. Minek bajlódik, öreg, szónokolt egy hatdecis kútfő, maga mán úgyse él sokat. De van egy unokám, húzta ki magát a szikár ember. Annak szerez az apja! Tiszta arannyal futtatva jő haza… Misi bácsi visszafordult a pulthoz. Az látott mindent, a csüggedt arcát, a hajlott hátát az ablakon át, mikor nehéz kapaszkodással felmászott a szekérre.

Éjjel Zsuzsa nem tudott aludni. Eszébe jutott, hogy idáig lassan annyit aludt egyedül, mint az özvegy apósa. Az egyetlen menedéke volt a vénember, aki mindennap betért hozzá, hogy megkérdezze, kell-e fát vágni, fáj-e a lába, elvégezte-e a nagytakarítást. A fiú is jószívű, de még nem ért mindent, nem is azzal kell, hogy ő most foglalkozzon. Menjen, jusson valamire az életben. Csak velük, kettőjükkel volt biztonságban. Mindennap férfiak között volt, akiknek a szeme harapta a húsát, mikor elfordult, a mellét szorongatták a mély szusszanásaikkal, letérdeltették az otromba szavaikkal. Géza elment, és a karikagyűrűjét is magával vitte. Nála volt, ami jó, de nem volt itt, ami kegyetlen. A kivirágzó reggelek elfüstölgő naplementékbe fordulnak, de nem halad semmi. Az öles szénafű a melegben kókadozva várja a kaszát, a gabona magtalan harcban áll a gyommal, mert nincs traktorista, nincs méreg, nincs idő. Mert így, s mert úgy. Aki megmozdul, arra rávetik magukat, hogy a pengefogaik közül csorog ki a habos, veszett nyál.

Van egy bizonyos pont a Brazília pultja mögött, ahonnan mindhárom ablakon ki lehet látni. Ha elég tiszták, talán az igazságot is megmutatják. De a kintinek a bentiről nem árulkodnak. Menj tovább, vándor, ne érdekeljen a feles ára és a kiszolgáló dereka, az emberek nyomorúsága. Ha mindenki látna kintről befelé, elszörnyedne magán. De így, lábujjhegyes lépésekkel eloson a nap a hátuk mögött, aranyat éget a Pacaraimától a Nagysomlyóig, még azon is túl, hogy aztán lassú agóniában porladjon el a saját tüze gyűrűjében, valahol nyugaton.