Olyan társadalomtudományi-antropológiai munka, amely nem nélkülözi a szépirodalmi intertextusokat és az esszéisztikus szövegrészeket sem.
Ráhangoló című bevezető fejezete jelzi, hogy írója tisztában van sajátos helyzetével és azzal is – s ez a későbbiekben kifejezetten hangsúlyossá válik –, hogy munkája szépirodalmi könyvkiadónál jelenik meg, amelynek már létezik saját olvasóközönsége, amely így potenciális célközönséggé válik. Ez a fejezet nemcsak a mottóként értett Hamvas Béla-idézet szkepticizmusával hangolja a kötet beszédmódját, hanem a „fejlődés” fogalma köré épített érvelés ironikus felhangjaival is azt támasztja alá, hogy az alapvetően a természettudományokban járatos szakember éppen a „saját” területét állítja a kritikai vizsgálat középpontjába. A fejlődésre épülő tudományos gondolkodás és a jövő kutatása is ilyen módon kérdőjeleződik meg, az olvasó tehát társra lelhet, ha esetleg kételkedve áll az innováció mindenhatósága előtt. A bevezető fejezet egyben tárgykijelölés is, hiszen a domesztikáció kérdését az emberi életvalósággal kapcsolja össze, ami a tradicionális antropológia megközelítésmódjait és eltérő irányait is felidézheti. Ami Zalaváry István könyvében végig hangsúlyos marad, azt a bevezető fejezet egyik része jól példázza: „A háziállatokkal történő párhuzamba állítás lealacsonyító jelentést hordoz. Mindennapi szitkozódásaink bő tárháza éppen a háziállatok emlegetésével igyekszik az alávalóságot kifejezésre juttatni. Csak néhány állat a gazdag kínálatból: marha, ökör, disznó, ostoba birka, hitvány eb, buta liba…” Látható, hogy a beszédmód már csak azért is „olvasóbarátnak” számít, mert olyan közös nyelvi bázisra alapoz, amely a domesztikációban járatlan kultúrafogyasztó számára is ismert összefüggéseket kínál fel. A szövegrészben továbbá olyan köznyelvi metaforákról van szó, amelyeknek metaforikus eredetét már régen elfelejtettük, éppen ezért az ősi kapcsolat jelentésességének megmutatása a tét, csak éppen nem nyelvelméleti szempontból. Az ilyen metaforikus kifejezések, valamint az egyes szólások és közmondások az egész köteten végigvonulnak, szerepük pedig nemcsak abban keresendő, hogy az ember és az állat közti viszony archaikus eredetére mutatnak rá, hanem meg is könnyítik a természettudományos szaknyelv befogadását. Ettől függetlenül számos olyan kifejezés is olvasható, amely éppen ezt a viszonyt fordítja meg, vagyis a fejlődésbiológiai, orvosi vagy élettani terminusok töltődnek fel a köznyelv forgalomban lévő fogalmiságával. Az irodalmi olvasás szemszögéből ez a kölcsönviszony teszi ezt a vállalkozást a tudományos ismeretterjesztés tanulságos esetévé.
Látszólag eloldódik ettől a ráhangoló-bevezető tematikától a kötet második fejezete. Azért csak látszólag, mert amikor az olvasó a Mit tettünk velük? című második fejezetben egy Peter Sloterdijktől származó idézetet lát együtt a „háziasítási kampány” részben kapitalizmus- és kultúrakritikára épülő leírásával, akkor nyugodtan konstatálhatja: Zalaváry István könyvében végig érvényesülni fog az addig tapasztalt beszédmód. Az egyes esetek leírása a kultúrtechnikák működése iránt érdeklődő olvasók számára is izgalmas problémafelvetéseket tartalmaz. A vadméhek saját ökonómiájába történő emberi beavatkozás például arra is felhívja a figyelmet, hogy az ember maga is inspirálódik az állati viselkedés által, és abból bizonyos elemeket be is építhet saját szociális és társadalmi viszonyrendszerébe. Ezáltal a háziasítás fogalmi komplexitására is rálátás nyílik, ugyanis az emberi közösségek életmódjának változását követően a domesztikáció eltérő irányai válnak láthatóvá, és ezzel együtt ember és állat változatos együttélési módjai, interakciói is. Zalaváry minden esetleírás során figyel arra, hogy etológia és etiológia kapcsolatainak magyarázatához mindig szolgáltasson némi kultúrtörténeti adalékot is. Az emberi és állati viselkedésformák különbségeinek és hasonlóságainak leírása során nem marad el például a „genetikailag manipulált növényfajták” hatásának említése sem. Ez persze nem meglepő, annak ismeretében, hogy a szerző korábbi, Genetikailag manipulált – De kicsodák azok a bizonyos gének? című, egy évtizeddel ezelőtt szintén a Széphalom Könyvműhely gondozásában megjelent könyvében ez kulcskérdés volt.
A kötet korábban már említett „sajátos helyzete” már a második és harmadik fejezetben is világosan megmutatkozik. A csodaszarvas legendájának említése a szarvasok tárgyalásakor, Vörösmarty Szép Ilonkája a vadászat hagyományának értelmezésekor, Petőfi Farkasok dala és Kutyák dala pedig a kutyák háziasításának leírásakor kerül elő. Ez az érdekes kísérlet azok táborát gyarapítja, akik az irodalmi szöveget társadalmi vagy didaktikai célból hangsúlyosan felhasználják.
Amennyiben a kötetben eddig eljutó olvasó számára nem lenne teljesen nyilvánvaló, hogy az állati viselkedés tanulmányozásának honi eredményei végig ott vannak a kötetben, akkor Csányi Vilmos vizsgálatainak említése bizonyossá teheti a kapcsolatot. Ez a hivatkozás minden, az ember tanulásával összefüggő szövegrészben ott munkál. A méhek – kutyák – farkasok – lovak – szarvasok sorral jól illusztrálható a gondolatmenet iránya, vagyis az, hogyan halad a szerző tanulás és háziasítás viszonyrendszerében.
A tenyésztő láthatatlan keze címet viselő fejezet az ember-állat koegzisztenciájának történeti fázisait követi végig. A tenyésztésben és domesztikációban olyan mozzanatokat vizsgál, amelyekben az ember az egyes állatokat önértékén méri, s ezért éles határ választja el a folytonos vándorlásra épülő életmódot a már letelepedett ember viselkedésétől. Ettől a ponttól fogva egyre többször figyelhető meg az, amit tulajdonképpen az ötletes címadás már előkészített, hogy a domesztikáció eddig tárgyalt kérdései hogyan jelennek meg a modern világban, a „magára maradó ember társas igényeinek a kiszolgálásából” miként áll elő önnön domesztikált változata. A plázák világa erre lesz kiváló példa Zalaváry könyvében. Mindez zökkenőmentesen vezet át A lélek háziasítása fejezetbe, amely a promiszkuitás és a személyiség átalakulásának és elvesztésének következményeit a neoténia jelenségén keresztül magyarázza, miközben a háziasítás vadhajtásaira adott természeti választ is meggyőzően mutatja be.
Amire pedig még fontos emlékeztetni, az a már említett szórakoztató jelleg, hiszen az egy tudományos ismeretterjesztő kötet komoly erénye. A szórakoztatás itt inkább abban mutatkozik meg, hogy a humor finom iróniával keveredik, melyet legfőképpen az egyes frazémák, az állandósult szókapcsolatok kifordítása éltet. A szarvasmarhatartás és a borjú táplálkozásának leírása során például ez olvasható: „…minden este hazamennek, és ekkor a borjúnak alkalma nyílik megbámulni az új kaput, az ismert mondás szerint.” Vagy pár oldallal később a vadásztelep és legeltetés viszonyának ismertetésekor: „Az itteni élet olyan kiruccanás lehetett, mint Hunor és Magor vadászkalandja, vagy utóbb a vadászház a tehetős arisztokratáknak, ahová az asszonyokat és a gyerekeket nem vitték magukkal.” Látható tehát, milyen sűrűn könnyítik a tudományos magyarázatok lehetséges nehézkedését az ilyen szólamok.
Végső soron azonban a kötet legfőbb kérdése mégis az, hogy az ember saját tulajdonságaiba való belenyúlás által hasonlóvá válik-e domesztikált házi-
állataihoz. A Darwin-szövegrészletek elemzésén keresztül az öndomesztikáció problémájáig jut az érvelés, de erre a kérdésre nem ad egy bizonyos választ. Az esélylatolgatás megmarad a jövő és az olvasók számára. Zalaváry István könyve kultúrtörténeti és tudományos anyagok érdekes összekapcsolása, amelyben a természet és a kultúra, az állat és az ember viszonya kerül más, biotechnológiainak is nevezhető fénytörésbe.
