Anikó a villamos forgójában állt, és zenét hallgatott, legalábbis erre lehetett következtetni abból, hogy vékony sárga kábel futott végig kabátja elején, amelyek apró, sárga fülhallgatókban végződtek az ő elmondhatatlanul bájos, íves füleibe illesztve, meg arra, hogy a hatalmon lévő munkásosztály kamaszkorú gyerekei által irigyelt Sony Sports Casette Tape Player walkman birtokosa, mega basszussal, ráadásul (És basszus!) vízálló kivitelben.
Mint később kiderült, bár szinte mindent hallgatott, a Roxette-től, George Michaeltől, a Queentől, Prince-től, Cyndi Lauper-tól, az URH-tól, a Kontrolltól (Naná, baba!), s persze az „örök szerelem” Mozarttól, azon a délutánon, azon a villamoson (abban a kontrasztban, abban az ezüstzselatinos édenkertben, ami a mi mindig nosztalgiává szódázható emlékezetünk, vagyis abban az MTI-archívumba való „korabeli” szocióban, amely egyszerre „össztársadalmi metszet” és „nemzetileg még meg nem konzultált kommunista valóvilág”, amely a vasúttól indulva zötykölődött végig a történelmi városon, s ami ma visszagondolva a képre, egyszerre mutatta egy illemet tudó és a felmenőktől örökölt tiszteletben összezsúfolt kisvárosi utazóközönség háborútól nem sújtott, békés mindennapjait, valamint a robbanás, a kitörés és a megkülönböztethetőség vágyának – a képzeletbeli objektívbe néző utasok árulkodó tekintete szerint is – látható jeleit, amely jelek és utasok között, velük és a változás érezhető szimptómáival Anikó gondolataiba merülve együtt utazott), és az angolóráról hazafelé tartva éppen nem a felsoroltakat, de életében először, ugyanakkor nem utoljára Duran Durant hallgatott. (Talán ez volt az egyetlen, amiben nem értettek egyet, mert ő akkoriban a Depeche Mode-ért rajongott, és a két zenekarról vívott szellemi csatáik során ebben a kérdésben meglehetősen doktriner módon viselkedett, de Anikó ilyen határválasztó helyzetben is megmutatta, hogy bakfis létére milyen bölcs és emelkedett, mert egy alkalommal azzal zárta a vitát, hogy „rendben, baba, legyen Depeche, elvégre az is kurvára mindegy, hogy valaki hegeliánus vagy >>niccseista<<, mindketten adekvát rendszereket raktak elénk, a többség úgyse értett egyikből se semmit, ez meg csak zene”, és amikor azt mondta, hogy csak, apró, pirosra lakkozott körmeivel macskakörmöket rajzolt a levegőbe, amitől egyszerűen megkívánta, és vadul és forrón és fejben giccsesen agyonjelzőzve rá kellett döntenie a Popcorn magazinokkal, meg persze Nietzsche- és Szerb Antal-kötetekkel teli heverőre egy szintén adekvát ikon, Bowie poszterja alatt, és meg kellett csókolnia, pont ahogy azon a délutánon a villamoson, amikor meglátta végre, és keresztülverekedte magát az embereken, és melléje érve szó nélkül átkarolta és lesmárolta, mintha „ki lett volna mondva”, hogy járnak.
Szerelmes volt.
Anikó pedig nem ellenkezett.
Még érezte a sültkolbász és a mustár ízeit.
Ennyi az élet! Mondatok, zamatok, vágyak.
De az a bátorság már a múlté.
A szerelem is.
Mondatok, zamatok, vágyak. Hamarabb tűntek el, mint a szobák falán lustaságból fennhagyott sztárok poszterei.
„Akaratod maximája.” Akkor most járunk, mondta Anikó, és kivette a füléből az apró, sárga fülhallgatókat, a zsebébe tette, és elröhögte magát, igen, felszabadultan felröhögött, és bal keze fonákját a homlokához szorította, és ráadásul még az ajkába is beleharapott.
Minden körülmények között, felelte.
Alig kapott levegőt a futás után, de nyerítve ő is elröhögte magát, és óvatosan, lassan Anikó hajába túrt, és újra megcsókolta, már tartózkodóbban, és kissé talán félve, mert különös módon épp akkor jött zavarba, amikor már megtette, amire általában csak gondolni merünk, és azokban az években ez a bátorság egyáltalán nem volt megszokott, a nyilvános csókolózás sem, meg az sem, hogy az ember vállalja azt, amiről álmodik, és annak feltételezésével, hogy szabadon megteheti, amit a szíve diktál neki – és akkor most naivan, hívőként vagy csak optimistán tételezzük fel, hogy ebben a mondatban a szív (vagy erős csúsztatással a tiszta ész) kifejezés a romantika nagy könyveinek elvárása szerint, ha nem is „lányregényesen”, de azért még kanti értelemben is megengedhető módon a morális, azaz autonóm és a jó világ közepe, és ez a közép nem ad rossz tanácsokat –, és elmondja, hogy ebben a kedves tavaszi délutánban, amiben a régi Híradó-felvételek tanúsága szerint is békésen és vidáman döcög végig a villamos a Király utcán a Laktanya felé, a Szovjetunió, a Német Demokratikus Köztársaság, sőt Magyarország börtöneiben is több ezer politikai elítélt raboskodik, és elmondja, sőt, kikiabálja magából, hogy bár a „szerelem lángolásától a szíve (!), mint a Nap”, de gyakorlati ésszel felfogni és elfogadni képtelen a mindennapi hazugságot, a lopást, a ferdítéseket, a tiltást, a hamis megmondóembereket, a lyukas tejeszacskóból romlott savóként szivárgó és mindent a bomlás savanyú szagával fertőző bűnt, és beleordítja a tisztelt utazóközönség arcába, hogy:
Szabadságot! Szabadságot Magyarország polgárainak!
És hogy megkoronázza ezt a bátor cselekedetét, újra átölelje a lányt, akit szeret, és szemérmetlenül csókolózzon vele a riadt, megbotránkozott, elhúzódó és fejcsóválva magukban pufogó utasok előtt.
Olvastál mostanában Kantot?, kérdezte Anikó, amikor végre levegőhöz jutott.
Már régen nem. Mert?
Szép kis botrányt kavartál. Holnap mindenki tudni fogja, hogy kurva vagyok.
(Mai eszével arra gondolt, hogy ma elsősorban róla tudnák, hogy áruló, és arra, hogy minden hamis korszaknak megvan az előképe, amire egy gondolkodó ember hivatkozni tud, ha nem akarja, hogy tudják, hogy arról beszél, ami ma van, hanem arról a lehetetlen időszakról, ami „volt”, melyre általában „az” is hivatkozik, aki ma van, hogy lehessen és legyen, és ez minden hamis korszak bukásának a legfőbb oka, azaz, hogy kénytelen egy nyelvet beszélni saját ellenzékével, és mindketten ugyanazt mondják, csak az egyik a „volttal” azonosít, a másik meg hozzá viszonyít, de a jövővel egyik se óhajt behatóan foglalkozni, azzal például, hogy mi lesz a második Martini után?)
Lágyan az ajkára szorította a kezét, és azt mondta, „dehogy”, és hogy „ne is foglalkozz velük!”, és Anikó kidugta a nyelvét, és belenyalt az ujjai közé, és röhögött.
Hülye vagy.
Hülye.
Hülye.
Hülye.
Vagy tízszer elmondták egymást hülyének.
Az „akaratod maximája”, idézte sokszor Anikó ezek után, és a citátum folytatását is elmondta néha, és azt is mondta gyakran, hogy „szabadok vagyunk, Iván”. De akkor, ott a villamoson nem mondott semmit, mert a boldogságról tulajdonképpen nincs mit mondani.
Eldöcögtek a Nagyszálló előtt, és egymás kezét szorongatva bámulták a kerthelyiségben fényes fekete mellényben Lánchíd brandyt és Napoleont felszolgáló pincéreket, a kövér Lacit, aki a fizetős volt, és néha, ha jó kedve volt, kimérte a rövidet a gimnazistáknak is, de ahhoz hátra kellett menniük az egykori pálmaház felé, ami a szálloda végében állt, és az új mozi épületére nézett, amely moziban ezt a délutánt követően annyiszor ültek, és a Laci most is ott volt, és a Symphoniáját szívta a kávéházi vitrin előtt, és ahogy haladtak, egyre távolodott, ahogy ez a délután is, és ahogy elhaladtak a Vasút előtt, és megfogadták, hogy másnap eljönnek hotdogozni a világ legjobb hotdogosához, már alig látszott a Laci, és a vasút melletti gabonatárolóknál, ahol a Nagyanyja lapátolta a búzát, mint megtűrt osztályidegen („Örüljön, hogy nincsen kitelepítve, mert még az is lehet!”), már csak a sínek olajos fémszaga érződött, meg Anikó parfümillata, mert nem is tucatkölnit használt, hanem Chanelt, mert az apja külkeres volt, bármihez hozzájutott, és mire elértek a Laktanyához, ami mögött Anikó lakott egy szép családi házban, már majdnem este volt, és elmúlt a nap, elmúlt az évtized, a 90-es évek és az ezredforduló, és a szeme előtt nyolc apáca jelent meg a sekrestyébe vezető ajtó előtt, a Szent Antal szobra alatt, és úgy tűnt, éppen megbeszélnek valami nagyon fontosat. 
Fizetek, kiabálta, és csettintett.
(Soha többet nem volt bátorsága olyasmit kiabálni, hogy szabadságot Magyarország polgárainak.)
A srácok meglepve fordultak felé. Mintha álomból ébredtek volna.
Mész?
Megyek. Egy ötezrest dobott az asztalra, aztán felállt.
Ne bassz!
Tervben van pedig, mondta. Még egy kört?
Megleszünk ezzel, kösz. Este a 69-ben leszünk. Az egyetlen hely, ami nyitva van. Ha unod a „békét”.
Mindegyikkel lejattolt. A járvány idején tilos volt, azóta, bár nem volt éppen híve az ok nélküli kézfogásnak, mindenkivel lekezelt. Ez az egy maradt meg abból, amit akkor megfogadott.
Jó volt veletek, kösz!
Kösz, haver!
Az a kiscsaj meg csak bámulta tovább, mintha lehetne még valami, lehetne bármi közöttük, ami, azon túl, hogy a kigyúrt, kopasz pasiját le kéne ráznia, változtathatna azon, hogy immár ő Laci, aki – ha emlékezetes menet volna is –, de mindenképpen és visszavonhatatlanul távolodik tőle és mindentől és mindenkihez képest, nem is azért, mert „öreg”, hanem mert semmi olyat nem tett – ami több lenne, mint a kiscsaj amúgy nagyon szexi bokatetkója vagy a cimpatágítója –, ami értéket képviselne és a feltételezett „jót” erősítené, hiszen, jutott eszébe Anikó csók után röhögve elmondott idézete, azaz a kanti felszólítás – miszerint „cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen” – értelmében a megalkuvó élet és a bokatetkó is önmagában való haszontalanság, felesleges, és ezekre hivatkozva nemhogy felmentést nem kérhet az ember az általános erkölcsök szabályai alól, mondván, az egyiket a kényszer szülte, a másikat egy szeszélyes pillanat, de arra sem méltók vagy alkalmasak, hogy a futtában visszaidézett idevonatkozó filozófiai ismereteinek narratívájában tárgyalni (Dumáljuk meg, baba!) lehessen bármelyiket is.
Az apácák szépen egymás után elindultak a kis utcácska felé, s most is jó két méterre követték egymást, mint amikor jöttek, mint afféle nem komor, mégis feltűnő figyelmeztető jelek vonultak a templom oldalában, akár egy, a templom sárga falára felfújt hosszú, biankó mondat, amelyből törölték a szavakat, csak a gondolat tagolása látható, és a vesszők, és a vesszők közti hiány kitöltése, annak szavakkal való behelyettesíthetősége vagy az ima, a felkiáltás és a remény mondatának örök kimondatlansága már a mi felelősségünk, és a mi hibánk, ha nem kapcsolunk idejekorán.
Elindult ő is, már lilába borult az ég színe, csak a Püspökvár oldalában volt látható egy narancssárga sáv, mint egy cezúra volt és lesz között, ennyire törékeny és rövid (vagy keskeny?) ami van, bár ez is sokkal több, mint ami megélhető maradt egy éve a karantén napjai alatt, amikor (már a negyedik napon!) megfogadta, hogy kiszáll, hogy nem utazik, nem repül, vásárol, tárgyal, dolgozik, eszik feleslegesen, csak azért, hogy utazzon, repüljön, vásároljon, tárgyaljon, dolgozzon és egyen, vagyis mintha végre leesett volna, hogy mi a tökömről beszélt Kant akkor, amikor azt feltételezte, hogy az ember tudatában van annak, hogy képes valamire, s hogy miként kell cselekednie, de ahogy feloldották a vészhelyzetet (és az Országgyűlés egy látványos és győzelmes politikai show keretében elvette a miniszterelnöktől a rendeleti kormányzás jogát), és kinyitottak újra a bárok, a színházak, a kupik, az üzletek, az utazási irodák, az éttermek, pár napig, igaz, még bizonytalanul és lassan ébredve indult az élet, csak tapogatózva és imbolyogva a hirtelen szabadságtól, hogy elő lehetett jönni a lakásokból, az „aggódás kicsiny celláiból”, ahogy egy internetes híresség telitalálata megfogalmazta azt, amit „mindenki érzett”, de egy hét után már minden ment ugyanúgy, minden ment ugyanúgy, minden ment ugyanúgy, igaz nem mindenkinek ment minden ugyanúgy, de aki tehette, bemondta az all int, feltolt mindent a zöld posztóra, amije volt, és ÉLT és ünnepelt, és megteltek velük a bárok, a kaszinók, a hajók, a repülők, a kozmetikai szalonok, a konditermek, és a még gazdagabbaknak még komolyabb vágyaik voltak, és elkezdtek építkezni, elkezdtek védműveket, várakat, luxusbörtönöket terveztetni maguknak, amelyekben minden megtalálható, amiben esetleg hiányt szenvedtek a karantén alatt, és ő sem szállt ki, már a „home office-ban” tervezte a megmenekülés kis magánpiramisait, a túlélés mindennel felszerelt szarkofágjait, és azután is tárgyalt és utazott és evett és repült csak azért, hogy ehessen, repülhessen és utazhasson, és így ünnepelhesse azt, hogy elfelejthet valami rosszat, valami félelmeteset, valami fájdalmasat, pedig a mi emberi emlékezetünk sovány winchester a teljes rendszer memóriájához képest, és sem a gazdaság, sem a környezet nem felejtette el, hogy mi minden történt vele, és ráadásul „kettejük” közül az előbbi korlátolt annyira, hogy öntudatára ébredt technológiaként már képtelen legyen megkülönböztetni „az élet elpusztítását az élet fenntartásától”, ahogy az általa is sokat olvasott Hamvas írta a múlt század csálé, de szerethető körülményei között, és dupla fordulatszámmal indította be magát, és mindenki tervezett, akart, vágyott, tett, mondott, ünnepelt, hatott, alkotott, gyarapított tovább, és anélkül, hogy ismerte volna a szavaknak a vers kontextusában értelmezhető jelentését, boldog volt, hogy megtette, amit lehet, és ehet, utazhat és repülhet, amikor csak akar.
Ő is.
És eddig nem volt semmi baj.
Csak egy éttermet kellett volna már találnia. Mert megéhezett.