Őrszemek a Szaharában
(Kafkával a sivatagban)
Thomas Möhlmannhoz
Az álomba ringatott tengeren megpakolt teherhajóként úszik el a létünk,
nem siklik a hálátlan test, dehogyis siklana, csak hömpölyög, vánszorog lassan,
mint alsófolyáson a nagy folyamok, vánszorog lassan, akárha Duna, Tisza árja,
akárha gáttal duzzasztott pihenőre, nyugovóra térne a lélek, biztos fedél alatt,
az éjbe süllyedve teljesen, ahogy a fejünket horgasztjuk le olykor, hogy eltöprengjünk,
mint akik csak összeverődtek, mint hajdan egyszer, és mint később is, kopár vidéken,
abban a tangeri csehóban, ott nem egynek, egyszerre háromnak is kell virrasztania,
mint a rőzsehalomból kihúzott égő fadarabnak, hogy őrszemként lengetve világítson az éjben,
amelybe mások könnyedén belesüppednek, mint a sivatag homokjába, nem,
itt nem alhatnak az emberek, körös-körül, nem, kinyújtózva és összekuporodva matracukon,
végigterülve ott, ahol régebben még álltak, fejük a karjukra hajtva, arcuk a földnek,
egyenletesen lélegzenek, akárha hiánytalanul, kendőzetlenül, engesztelhetetlenül,
kegyelmet sem ismerve talán. De egynek ott kell lennie. És nép is kell a hideg ég alá.
Táborunk a szabadban,
viaszba pecsételve a lét mozdulatlansága, ahogy elhaladnak a hajók a tengeren, ahogy
elhajtanak a taxik a sugárúton, abba a merev pillanatba vésve, amelyben megtorpanunk,
már leng a csákó, égjen bár az is metropoliszt megvilágító lánggal, fényesen, késlekedve
a szemrebbenésben, egy kis színészkedés, ártatlan önámítás, hogy visszanézünk még,
dühösen és lecsillapodva és megtérve és ábrándozón és eltöprengve a salátánk felett.
De már megállva.
Thomas Möhlmann 1975-ben született holland költő, aki az egyén egzisztenciális feladatát kutatja, hogy kezelhető módon viszonyuljon a világhoz. (A szerk.)
