Kertek alatt nőttem fel, ahol kövér a fű, s egyenesen az ember nyakába pottyan az áthajló ágak almája, ahová nem lát a messzi nagy házak villogó ablakszeme, s gyönyörű várakat, menedékpalotákat lehet építeni száraz venyigéből, kidőlt paradicsomkaróból, korhadt kerítésdeszkából és lombos égerágból; mindig szorongva gyalogoltam az országutak melletti poros fűben, kapkodtam lábam, mintha rajta surrant volna át a tovaguruló gumikerék; féltem az országutaktól: se végük, se hosszuk, nem tudni, honnan jönnek, hol érnek véget, ha véget érnek egyáltalán valahol, féltem tőlük, mert mint zörgő papirost – huzatban a szél – sodortak volna örökké, mellékutakra letérni nem engedtek, nagy világ-huzat volt számomra mindig az országutak levegője.
Jövök-megyek mostanság az országban, s egy kis idegesen birizgáló mellékízt a nyelvem alól leszámítva egész tűrhetően érzem magam; lám: le van téve minden szépen ide az országutak mellé, hogy lássuk, miből élünk, mi mellett kéne megállanunk, vagy éppen mi mellett megyünk el. Legutóbb épp ezzel játszadoztam, figyelve a tájat elsuhanóban. Ne várjon teljes lajstromot most tőlem senki, kinek szeme van, nyomja orrát az üveghez, mezőkre, folyókra láthat, távoli udvarokban lengő fehérneműkre, városnegyedekre, vasúti póznákra, már virágjukban poros fákra, kempingtáborokra és munkálkodó katonákra, némán és magányosan bólogató olajkutakra, kerek csövekre és hamar-kapd-bé-kocsmákra, és kempingtáborokra ismét, benzinkutakra, virág- és gyümölcsárus leánykákra, sziklákra, villákra, dombra és síkságra, s a jó ég tudná felsorolni, hogy hány, szemet kápráztató és nyugosztaló dolog mellett suhanunk el még.
Mégis, ami mellett igazából elmegyünk, az nem látszik ide. Az országutak mente ugyanis az ország nagy kiállítási folyosója, ide gyűl össze minden, ami másutt lába alatt lenne a munkának, azok a hatalmas reklámtáblák, melyek arra sarkallnak, egye-igya azt, kanyarodjék erre, máshol mind útban lennének, s az is igaz, hogy még egy nyíl sem hívogatott munkatelepet látogatni, mintha csupa üdültető, heje-huja lenne errefelé az élet. A munka, a verejtéket gyöngyöző, országutakat reprezentálni hagyó munka nagyon félre, inneni tekintettel be nem foghatóan zajlik.
Semmilyen országnak állapota nem mérhető útjai mellékének arcán, mert ide nem érnek el a nyikorgó szekérkerekek nyikkanásai, dűlőutak agyagos sóhajai, fűrészek, rönkök sikoltásai, morzsa faluk bánatosan pipálgató kéményfüstjei, kunkori keservei, pelyhedző örömei, nyers és vad vigalmai.
Országutakon és vasúton járunk sietős kedvvel, békésen rugózva első osztályú plüssön, gépkocsipárnán, legtöbbször épp az ország érdekében járunk, és legtöbbször épp az ország mellett megyünk el.
Egyfolytában a világra figyelni, tudom, igen nehéz, és nem is feltétlenül kötelező. S dehogyis akarok én itt erőszakoskodni, gyermekkori nosztalgiákat is párologtatva magamban, csupán egy icipici idegességet, két kilométer közötti, fészkelődésnyi idegességet szeretnék belopni a hátsó ülésen malmozgatókba, egy villanásnyi nyugtalanságot a nyugtalanságnak abból a nemes fajtájából, melyet a felfehérlő sejtelem vált ki: gyönyörű és szörnyű, csodás és lehangoló dolgok történnek körülöttünk, épp most, tudtunkon kívül, tehát nélkülünk, s talán épp akaratunk ellenére…
