Szerettem Mietekkel időnként az Aranyhalban ebédelni. A Krakowie sugárúton volt az étterem, néhány lépésre az impozáns Szent Kereszt-templomtól, ahol egy kőből faragott urnában Chopin szívét őrzik. Egy évvel korábban haverkodtam össze Mietek újságíró kollégámmal, amikor Lengyelországban jártam egy riportsorozatot készíteni, és meglepetten fedeztem fel, hogy akkoriban ott, Varsóban mennyivel szabadabb volt a beszéd, mint nálunk. Nem is kerülgettük vele a legkényesebb politikai témákat sem.

Amikor 1956 decemberének első napjaiban megtudtam, hogy Dudás Józsefet letartóztatták, feltárcsáztam Mietek számát a varsói esti lapnál. Néhány szóból is rögtön megértettük egymást. „Úgy tudom, van egy vonat Csehszlovákián keresztül. Ülj fel rá és gyere ide. Sofort!” – tette hozzá, mert németül beszéltünk. Volt vonat. Másnap felültem rá a Nyugatiban és azóta is Varsóban vagyok. De meddig? 1957. január végét írjuk, s nemcsak a szeles és havas lengyel tél rendkívül hideg, de egy rövid évig tartó felmelegedés után a politikai rendszer is egyre fagyosabbá vált. A börtönből kiszabadított Gomulkának a pártstruktúra élén sikerült valamennyire enyhítenie a szigorú szovjet típusú rezsimet, de Hruscsov, a Kreml ura, a külső temperatúrához hasonlóan, mínusz 25-re kívánja lenyomni a lengyel belpolitika hőmérsékletét is. Tegnapig még irkálhattam a varsói esti újságba és a rádió, meg néhány hetilap is rendelt tőlem cikkeket. Ma reggel azonban tudtomra adták, hogy többé minderről szó sem lehet. Nemcsak az éhhalál fenyeget, hanem az is, hogy a bőrkabátosok ismét akcióba lépnek és visszazsuppolnak Kádárékhoz. Dudás a halál előszobájában van, nem akarok az ő sorsára jutni. Nincs választás, a két hónapos fegyverszünet után menekülnöm kell innen is.

„Hová mennél, Andrzei? – néz a szemembe Mietek, mialatt a pincér elénk tesz két kupicát a helyi szesszel. Mieteket egyébként Martinnak hívják, Mietek a beceneve, ő pedig az én keresztnevemet lengyelesen mondja: Andrzei. Hat hét alatt hozzászoktam a névváltozáshoz, de most majd ezt is el kell felejtenem. Helyette, valahol Andreas, André, Andrés vagy Andrew leszek. „Nagy a világ” – válaszolom jobb híján. Mi egyebet mondjak? És akkor veszem csak észre, hogy három tányér van az asztalunkon. – „Meghívtál valakit?” „Igen. Randevút adtam Jerzynek.” „Jerzy kicsodának?” „Jerzy egy gróf. Évek óta jól ismerjük egymást. Megbízható ember és mindenhol otthon van.” „Na és, mit csináljak én a grófoddal? Felfedeztem, hogy itt, nálatok az emberek fele arisztokratának mondja magát. Innen származik a kötelező kézcsók is. És az arisztokraták fele tagja a kommunista pártnak.” A barátom kuncog: „Ezért volt borzasztóan meglepve Hruscsov nagy fenekű felesége is, mert mindenki egy puszit akart a praclijára lehelni.” „Ne hülyéskedj, Mietek. Arról beszélj, mit tud a te grófod?” „Lassan, lassan, öregem. Jerzy nem akármilyen gróf. Olyan híres dinasztiából származik, amely benne van a mi történelemkönyveinkben is. A családja egészen XIV. Lajosig vezethető vissza.”

E rövid két hónap alatt nagyon megszerettem a lengyeleket, és őszintén szimpatizálok Mietekkel. Varsói barátom értelmes, gyors gondolkodású fickó és fizikailag is megállja a helyét. De nem szeretem, amikor összevissza beszél, és összeházasítja a Napkirályt a kövér Hruscsevával. „Ne ferdítsd el, amit mondok – húzta fel a szemöldökét Mietek. – XIV. Lajos, a pireneusi szerződést követően az Ausztriai Mária Teréziát vette feleségül, aki, neve ellenére, Spanyolországból származott, és Jerzy családjának a spanyol ága…” – kezdte megint a magyarázatot.

Mietek barátom láthatóan kívülről ismerte a leckét, de megmondtam neki, hogy én nem egy történelemórára jöttem ebédelni, hanem elvitorlázni ebből az országból. Szerencsére éppen ekkor állított be egy magas, elegáns, szimpatikus, ötven-egynéhány éves férfiú, keményített fehér gallérja alatt az egykori oxfordi diákok csíkos nyakkendőjével. A felszolgáló ismerte a grófunkat, és rögtön eléje tett egy harmadik kupica vodkát. „Na zdarowie!” – egészségünkre! – mondtuk kórusban, és lehajtottuk az erős italt.

„Content de faire ta connaissance” – rázta hosszan a kezemet Jerzy. Nem értettem, mit mond, de mégis kihámoztam belőle a tegezést, ami nagyon jólesett. „A magyarok kulturálatlanok, nem beszélnek franciául” – magyarázta gúnyosan Mietek, és angolra fordítottuk a szót, amit az újonnan érkezett a brit nemesi rétegek fensőbbséges, kissé dadogó stílusában ejtett ki az orrán keresztül. „Családomnak van persze egy magyar ága is – mesélte Jerzy – a Báthory-dinasztián keresztül, amely Magyarország és Lengyelország felett uralkodott. Egyik ősöm, akinek a vaddisznóvadászat volt a passziója a XVIII. században, éppen ezért házasodott össze egy Angelina nevű erdélyi magyar grófnővel, mert annak az óriási erdőjében öt- vagy hatezer vadkan rohangált.” Mieteket felidegesítették a vaddisznók. „Nem lehetne a tárgyra térni, Jerzy? Andrzei veszélyben van. Távoznia kell innen, mégpedig gyorsan. Te igazi világutazó vagy, mit tanácsolnál neki?”

A gróf elgondolkodott: „Milyen nyelveket beszélsz?” – kérdezte tőlem. „A magyaron kívül, amellyel nem megyek sokra, németül, meg angolul.” „Vannak kapcsolataim az osztrák diplomatákkal…” – javasolta Jerzy. „Ausztria nekem túl közel van – válaszoltam.”

„Hát akkor Anglia vagy Amerika marad” – jelentette ki Mietek. Jerzy grimaszolva legyintett: „A britek vacakoló bürokraták, ha minden jól megy, hónapok kellenek ahhoz, hogy beutazási engedélyt kapjál. Amerikában pedig elképzelhetetlen a vízum egy kommunista országból érkezőnek. Hm, hm” – cserélt hirtelen témát a grófunk, amikor a pincér letett elé egy nagy tányér tatárbifszteket. Én egy kicsit undorodva vettem szemügyre ezt a nyers húsból összeállított ismeretlen ételkülönlegességet. „Csoda finom – mondta Jerzy –, Párizsban szoktam hozzá fiatalkoromban.” Egy darabig elgondolkodva turkált a tányérjában, majd pedig hozzám fordult: „Mit szólnál te Párizshoz?” „Nem ismeri a nyelvet” – vetette közbe Mietek. „Annál jobb, ha a bennszülöttek között tanulja meg, az igazi akcentussal – erősködött a másik. – Mondd meg őszintén, Andrzej, volna kedved Párizsban, a kultúra és a szerelem világfővárosában letelepedni?”

Mialatt a fejemet törtem, Mietek vetette fel a logikus kérdést: „Ismersz te valakit Párizsban, aki segít majd neki beilleszkedni az ottani életformába?” Jerzy felnevetett: „Ne is beszéljünk róla! Tadeusz nagybátyám ment ki oda a húszas években. Először elkártyázta a nagybirtokainak a felét, azután meg beleszeretett a Folies Bergère egyik táncosnőjébe, ami a családi latifundium másik felét emésztette fel…”
„Stop the march! Álljon meg a menet!” – kiáltottam fel angolul, s büszkén jelentettem be: „Nekem is van egy nagybácsim a Folies Bergère-ben.” A vaddisznós Báthoryék leszármazottja csodálkozva bámult rám: „Hihetetlen! Elképzelhetetlen! Ez azt jelentené, hogy ennél az asztalnál kettőnknek van Folies Bergère-es, táncosnőkedvelő nagybácsija? Ilyesmi csak egyszer történik minden ezer évben. A tiéd is nagybirtokos volt?” Mietek közbevágott: „Térjünk a tárgyra, Jerzy. Ismersz te valakit a francia nagykövetségen?” A másik büszkén vágott vissza: „Ők ismernek engem, kis barátom. Mindannyian. Csak egy szavamba kerül a menedékjog. De mondd csak, Andrzej, a te nagybátyád is egy táncosnőre áldozta a vagyonát?”
Mit mondjak neki? Néztem, amint jó étvággyal nyeli a nyers húst. Hozzá kell szoknom majd nekem is a hideg, darált, véres marhához. Nemcsak a borzasztó látványához, de az ízéhez is, ha Párizsban telepedek le. Mert újdonsült barátomnak fogalma sincs róla, de az én nagybátyám ahelyett, hogy eltartana egy igényes táncosnőt, ő becsületesen belőlük él.

Apám unokatestvére, tehetséges fiatal táncos a húszas években Párizsban telepedett le, ahol először revüvezető előtáncos, tíz évvel később pedig a Folies Bergère revüjének ismert rendezője lett.

Én harminc évvel később érkeztem Párizsba. De bevallom, csak egyszer jártam a Folies Bergère-ben és akkor sem volt alkalmam vele találkozni, merthogy szívesebben töltötte szabadidejét a táncosokkal.