Mirtse Zsuzsa kilencedik könyve novelláskötet. Már a címe is egy verssor: Bölcsőmben magam ringatom. Mert a szerző költő és meseíró is. Ez a prózáján is átüt, éppúgy, mint zenei tanulmányaiból a belső hallás: mondatai szépen szólnak, és ritmusuk van. Ne bújjon ki a bőréből senki, ha nem muszáj. Írói világa nem tébolyult nagyot akarás, hanem a kisvilág kinyitása a nagy, sőt a természetfölötti felé.

A természet rendkívül fontos szerepet játszik ezekben az írásokban, mérték, mérce, megnyugvást adó példa. „Aranyvessző lehessek, ágvégi cinkehang, berkenye bogernyőjében pókfonál.” Kis kívánság. „Hogy minden tavasszal újraszüljem magam.” Ez már nagy.

Valami ismeretlen erő folyton felszakítja biztonságot adó világának köntösét. Lejegyzi álmait – de milyen álmai lehetnek annak, akinek ellopják az autóját a másik világban, pedig nincs is neki már évek óta. Máshol arról ír: „…miközben nyomorultul félek, hogy saját zsákutcám leszek, hiányos szövegkönyv, üres mező, örök utolsó jelenet, holtvágány, selejtes példány, befalazott folyosó.” A gátlástalan dilettantók valahogy sosem szoronganak ettől.

Aki lánygyermek létére ólomkatonázik, várai vannak, gombfocizik és a nagyapa kacskaringós meséit hallgatja, abból persze, hogy harcos lesz, mire felnő. Akinek a halál is katonadolog. Akinek inkább barátai, mint barátnői vannak kiskorától fogva. „Az egyik benne még szánkózni szeretne, a másik a domb melletti kocsmába vágyik inkább.” Sok mindent szeretne mondani, de helyette „beírja a titkosba”. Így kezdődik egy írói pálya. Amikor a titkosunkat résnyire nyitjuk az emberek előtt, az már hivatás, elhivatottság, szólítottság.

Az első csók nagy pillanat. „Puszilj meg úgy, mint a nagyok!” – szólítja fel hősünk az őt kísérgető nagyfiút. Aki „a pillanatok környöradományából” épít fészket, le meri írni, hogy „mindig azt próbáltam elképzelni, hogy mi lehet (…) a lábak tövében, a lábutak ipszilon-elágazásánál”.

A család, a legbelső kör a legfontosabb. Ezen belül is az apa. Amikor gyerekek vagyunk, és apa húz a szánkón, nekünk van a legerősebb apánk a világon. Így gondolja az első ciklus – Percenként kilencven villanás – főhőse, a lány is. Az apa „mindigje” szeretne lenni, aztán egy ajtón keresztül kiszivárgott mondatból megtudja, hogy apja kettős életet él. „Haragszik az apjára, mikor megtudja ezt. Haragszik az apjában a férfira, amikor megtudja ezt. Haragudni kezd minden férfira, kivéve az apjára, mikor megtudja ezt.” A családi múlt mintázatai a jelent is meghatározzák.

A férfiakkal tán ezért olyan ironikus a szerző? „Szeretem, ha egy férfi nem tökéletes” – írja. „Ha egy kicsit béna, ha nem passzol rajta minden, ha nem tudja magáról (eleve), hogy mennyire férfias, vagy ha tudja is, nem ez foglalkoztatja reggeltől estig.”

Mirtse Zsuzsa zárómondatait tanítani lehetne: „És nehogy meghaljunk, mert az nem ér.” „Holnaptól én verem a szöget a falba. Nehogy már.”

Harmincöt novella, elbeszélés (köztük a flash prose rövid darabjai) három ciklusba rendezve rávesz, hogy egy szuszra olvassuk el az egészet. Ez a novellafüzér harmincöt gyöngyszem, amelynek az összekötője nem gumiból van, hanem szeretetből. Természet-, ember- és istenszeretetből.

Őszintesége lefegyverző, lírai ága lélektaláló. Fanyar humora mosolyogtat. „Mintha az egész eddigi életem egyetlen nagy levegővétel lett volna, hogy utána majd megszólalhassak.” – írja a szerző. „Amíg vannak képeim, bármire képes vagyok” – mondja máshol. Akinek saját világa van, mondhat ilyet. Azt írd, amit csak te tudsz a világból, amit mások is tudhatnak, érdektelen. És maradj nyitott mondat mindig.