Az 1940‒50-es években… tanár úr, tán igazgató is valamikor, a gyerekükkel, és az orrát jól magasan hordó naccsasszonnyal. Az utcában inkább az anyja családját – családja nevét (igen, vezetéknevét) – emlegették, ha ő szóba került. Valamiért.

Hogyne, mert az volt ottani. Bennszülött.

Már amennyire.

A … nevű valaki is itt lakott. A kazánfűtővé tett „B-listás”?

…Bébaltázott nékünk (j)a szentkúti búcsú,
Ellopták szamarunk, minden szerszámostul…

Hogy ne is folytassuk.

Az ipa (igen, apósa) szíjártó volt? Apám szerint volt nyilas, majd kommunista párttag! (KM 1980) A tanár bácsi kisfia a szomszédok tudomása szerint az ezredfordulón „tudományos munkatárs” székvárosunkban (valahol). Már ha azóta nem tette át székhelyét a nagyobb fizetés jegyében távolabbi ‒ a lényeg, hogy ‒ idegen földre.

„Az utcai ház az övé” – mondja Aranka néni. Mármint az öregeké. Akkor a fiataloké… hátul.

Szomszéd meséli 1985-ben: tanár úr a háborúban tiszt volt – látta, amikor idelovagolt horthysta honvéd tiszti ruhában, benézett a házba, akkor ismerte meg a feleségét. Itt maradt, később a suliban ki akarta csapatni a mellettük lévő házban lakó testvéreket, mert hittanra jártak.

Ő nem, akkor azok mit játsszák az eszüket?

Az egyik lány nénénk barátnője volt, ő meséli 1984-ben.

‒ Özvegyasszony volt, két lányával lakott a hátsó lakásban. 44-ben fölpakoltak egy talicskára két bőröndöt meg zsákot, és tolták a Fő tér felé. „Lelkem, galambom, hová mentek” – kérdezte tanár bácsi, akkor épp honvédtiszt. „Megyünk nyugatra az oroszok elől!” Egy hét múlva visszajöttek, a lakásuk még nem volt föltörve. Olyan pletykát hallottak, hogy az oroszok minden lányt megb…sznak. Ő tizennyolc éves, a másik akkora, mint én, és féltek, hogy tönkreteszik őket. Az apjuk műhelye a Belvárosban volt.

Tanár bácsi valahogy – az utca nem tudja, hogyan – megúszta a háborút, meg hogy horthysta tiszt volt. Tán mert azonnal belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába? Ahogy tehette?

Fogság, igazoló bizottság? Nem emlegette senki. Csak amit láttak. Hogy ő kötötte a legnagyobb piros nyakkendőt a nyakába a kommunista ünnepeken, amikor oda kellett állnia a szintén nyakkendős diákjai élére a menetben. A Pályán az évzáró ünnepélyen.

Menet erre, amarra.

Be. Ki.

Le. Föl.

Ahogy egy másik bácsi sem másképp. Ács létére mi más lett volna, szocialista… Főleg 1944 előtt. Mert 44-ben – mit sem változtatja közéleti hozzáállását? – nekiállt kifosztani az utca elején lévő üres, az állam által lefoglalt zsidóboltot, zsidókocsmát, zsidóházat. (Nyilván a zsidóudvart is.)
Ilyen az élet. Mit lehet tenni?

‒ Tudja, hogy van az…

Hogy a csudába ne. Hogy ne gyanítaná az ember fia, lánya.

Nem ő fosztotta ki az épp elhurcolt zsidó család üzletét, csak követte a többit. A hozzá hasonlókat. Nyár elején. Hogy ősszel az apja kiálljon – szintén építőmunkás, nagy szocdem, sőt, nyilván túlbalra, a komcsikhoz hajló szociáldemokrata – a bevonuló fölszabadító, valamint megszálló szovjet katonák elé köszönteni őket. Ékes szlovák nyelvtudásával boldogságtól ragyogó arccal üdvözölte, ölelte volna magához az első elé kerülő, háza előtt fáradtan elhaladó – közép-ázsiai kinézetű – szovjet katonát, aki, hogy kifejezze őszinte érzelmeit, szembeköpte.

Hogy folytassák, mint megtehetik.

Ha lehetőség nyílik reá.

Nem beszélve az egyik mesénkben már emlegetett testvérpárt, melynek köztünk élő tagja a nyilasokkal, másik tagja a moszkovitákkal tartott. Ugye.
Nyilas‒bolsi tempó.

‒ Nem megmondtam?! – hördül föl a nagy reakciósnak elkönyvelt harmadik szomszéd, szintén iparos Józsi bácsi a Kishajó nevű éccakai bárban hajnali három előtt valamivel.

A másik, 2023-ban, nem azzal áll elő, hogy piszkos cigányozni kezdé az egyik neki nem tetsző, jobboldalinak mondott közéleti embert. Amúgy nagy baloldali a koma.

Mondom neki, nálunk ez idegen. Felénk nem szokás így beszélni. Így gondolkodni. A mi Corvinkánkon. Csak ha valami betelepülő… nem hozza közénk.
Igaz, ő sem itteni születés. Nem a Corvinka nevelte. Máshonnan fújta ide a szél. Az a gonosz?

A Kastély és környéke… másra nevel bennünket. Nem erre.

Nem, nem.

Efféle jöttmentek köpnek ránk. Piszkítanak.

Más betelepülők alkalmazkodnak, az effélék… az istennek sem!