Dr. Rotács egy kopott, erősen használt, plafonig érő irattömeget kivajúdott aktatáskával mászkált. Valami hatvanas évekbeli bőripari kátéesz remekével. Talán épp mozgásukban hányatott sorsúak varrták, valami efféle fátumokra kalibrált kisüzemben. Dr. Rotácsra koronként tekintve – a táska különféle találgatásokra adott okot…
Kezdetekben, amíg Dr. Rotács még jól viselte magát, nem rongyolódott le, erőst foltos, de alapjáraton szürke ballonban, végletekig kitaposott, de még nem lukas cipőben járt-kelt, sőt, egy barettet is rálapított loboncára, az őt, illetve kinézetét szemmel pedzők gondolhatták, hogy az illető egy lecsúszóban lévő entellektüel, akár valami tudományos főember, akinek esténként már a taknya-nyála is egybefolyik kedves törzskocsmájában, és fontos irataira, gondolatmeneteire, kutatási eredményeire, találmányaira, statisztikáira hanyatlik delíriumkor, azaz táskáját párnának használja derékszögű, italozóbeli megpihenések alkalmával, de nappal még tartja magát, s csak titokban dob be itt-ott, ahol épp rátör a kívánalom, egy-egy tüskét; ám gondolhatták azt is, hogy egy örök egyetemista, hiszen csapzott hajával, de értelmes tekintetével pont megfelelt az egyesekben ekképp elraktározott, előítéletes képnek, így, vélhetően, aktatáskája telvék a legkülönbözőbb szemináriumok és előadások jegyzeteivel, és a kocsmákból elhozott söralátétekkel, talán van benne egy tasak dohány is cigarettasodró szerkezettel, valamint megkezdett cigipapír-adagolók, néhány gyufásdoboz, amibe akkurátusan, kiégett fejükkel „kimenetiránnyal szemben”, visszatétettek a már leégett fadarabok… De mindkét esetben úgy vélekedett a feltevésekből következtetésre jutó szemlélődő, hogy az aktatáska mindenképp e levitézlőfélben lévő figura saját tulajdona.
Mikor a cipő és a ballon már lerohadni látszott Dr. Rotácsról, a táskát övező vélekedés is változott, hisz az aktabőr a ruházattal ellentétben örökebb, minőségibb darab volt, így állaga sem romlott szemmel láthatólag. Ennek megfelelően a vélekedés is egyszerűsödött; az alkoholista csöves valahol túrta az aktatáskát, valami mély kuka öbléből bányászta, vagy egy lomtalanításkor csapott le rá, uram bocsá’!, lopta, elemelte egy pályaudvaron, s mivel már valószínűleg meghőbölyödött az utcai léttől, lehet abban mindenféle; a koszos zokniktól és alsóktól a használt papír zsebkendőkön és lejárt papírpénzeken át a stamposüvegekig és a penészes sercliig.
Az az idő táji reggeleken, mikor Dr. Rotács már a leglezüllöttebb kinézetét vette fel, élte át, és begyűjtőportyákra indult (üveg, alumínium, papír, talált tárgyak!), csak a rafiaszatyrot vitte magával, legalábbis a felszínes szemlélődők csak ennyit láthattak (bár fölösleges szó itt a felszínes, mert tüzetes szemlélődők biztosan nem akadtak vele kapcsolatban, lévén, ahogy ráesett kinek-kinek a tekintete, máris elkapta róla, nehogy bemocskolja az írisz tisztaságát), hisz a koszszürke szatyor jól magába rejtette az aktatáskát...
A kincset érő (vagy inkább vélt kincseket rejtő!) darabot sosem hagyta vackán, sem mikor utcázott, és kapualjban, padon vagy bokor mélyén hált, sem mikor albérletben lakott egy albérlőnél, aki a kerülettől kölcsönzött egy körfolyosóra nyíló, komfort nélküli szükséglakást. Még az alfőbérlő sem tudhatott semmit a táska belbecséről, hiszen a gang végében bűzlő vécére is magával vitte; ha pedig az asztalnál boroztak, rajta ült; ha aludt, feje alá vánkosodott e nélkülözhetetlen darab…
Egyszer Dr. Rotács valamely villamosmegállóban tétlenkedett egy kora délutánon. Talán tavaszi kora délutánon. Bár ez egyáltalán nem fontos! Sokkal lényegesebb a momentum, hogy mellette foglalatoskodott egy csaló, aki kétvillamosonként, hogy lecserélődjenek a várakozók, és friss balekok sorjázzanak a peronon, próbálta meg trükkjét, miszerint úgy tett, mintha a sínek között talált volna egy aranynak tűnő gyűrűt, teátrális mozdulattal hajolt-nyögött-egyenesedett, és szinte szánom-bánom tekintettel nyújtotta oda a mellette álló, leendő utasnak, mondván, ő ezzel nem tud mit kezdeni, most találta, ott, igen oda volt leesve!, mutatott a sínek árka felé meggyőzőnek szánt gesztusokkal és hanghordozással; egy tízezresért el is adná; nyolcért; ötért, próbálkozott (de csak ötig ment le!), mit sem tudva a birtok- és tulajdonviszonyokról, és a talált tárgyak beszolgáltatási kötelezettségéről. Valamikor beüthetett a biznisz, mert biztosan nem bohóckodott volna egy aranyozott alumíniumgyűrűvel, ha nincs pozitív megerősítés…
Szóval az ő színháza vitte el a show-t, és senki nem látta, csak a semmittudó elbeszélő, ahogy Dr. Rotács is lehajol, sőt, még le is lép a peronról egy-egy eldobott dekkért, s többet is ujjai közé csippentve, felhajtja aktatáskája fedelét, a bőráruba dobja idegnyugtató füstre váltható kincseit. A soha ki nem merülő csodatáska, ez a békebeli, bőriparikátéesz-termék pedig, két marok híján, telve volt a várakozók villamosérkezést gyorsító, félig elszívott cigarettjeivel…
