A népi demokrácia és a halottlátás nem éppen összeillő fogalmak, kommentálja a Páternoszter fiatal újságíró narrátora az általa épp hallott történetet. Hajlunk egyetérteni vele, és nemcsak az őseiről mesélő festő, Emil sztorija kapcsán. Orosz István regényében gyakorta szembetalálkozhatunk hasonló, egymástól távolinak tetsző világokkal, amelyek itt, úgy tűnik, békésen megférnek a másik mellett. A múlt abszurditását leginkább az események dokumentálása, illetve évtizedekkel későbbi felidézése villantja fel. Így tűnik ki igazán, milyen szürreális például az a mélyre ható nyomozás, ami a páternoszter lelassítása, az örökmozgóba tervezett kiállítás körül forog. És hogy milyen valószerűtlenek az ilyen részletek: „Lefelé mozgás nincsen, csak az emelkedő fülkék látszanak, a páternoszter másik oldala, a lefelé tartó fülkék ajtaja le van takarva egy vörös tablóval, hogy ne jelenjen meg retrográd mozgás.” Vagy hogy a Ludas Matyi névtáblája miatt nem lehetett az új sajtóházba tervezni a kiállítást: „Nekünk sem esett le rögtön, hogy a Matyi az Mátyás… Még valaki azt hiszi, hogy viccet akarunk csinálni belőle.”

Párhuzamosan tárul a szemünk elé az ötvenes évek nyomasztó személyi kultusza, illetve a rendszerváltás utáni kezdeti mámor, majd gyors kiábrándulás. Eközben pedig több száz évnyi történelmünk: a 48/49-es szabadságharcot éppúgy érintve, mint a XX. század vérzivataros fordulatait, egyben kulturális ezerarcúságát. De felbukkan itt Petőfi Sándor vagy Edgar Allan Poe is, ahogy például Erdély Miklós, Arthur Koestler vagy a nyolcvanas-kilencvenes évek számos fontos magyar alkotója. Az underground zenei élet színe-java: feLugossy László, Cseh Tamás, Tilos Rádió. Na meg képzőművészet bőséggel, amin a grafikusművész író esetében nem is csodálkozhatunk.
A szerző még magát sem fél beleírni könyvébe, de hát az efféle személyiségjátékokat megszokhattuk tőle, írt ő már kritikát saját kötetéről női álnév alatt is.

Valódi nagyregény ez, monumentális vállalkozás, aminek időt kell hagyni, hogy megérjen bennünk. Egyben lexikonszerűen is lehet forgatni, mindig újabb korokat fellapozva, egyszer a digózás jelenségéről, máskor a kommunista kultúrpolitika hármas szabályáról, a három T-ről olvasva. A politikába persze nemcsak belekap a Páternoszter, könnyen elveszhetünk mind a Rákosi- és Kádár-rendszer, mind a kezdődő demokrácia útvesztőiben. A szerző magabiztosan vezet körbe minket az elmúlt fél évszázad magyar világában, regénye mélyre ás, sikerrel kerüli el a tankönyvízűség kínálkozó kockázatát. Nem könnyű ma már az ötvenes évek kegyetlenségeiről, majd a kádárizmus állóvizéről eredeti módon szólni, elhagyva azokat a kliséket, amelyekkel a legtöbb hasonló műben találkozhatunk. Könnyed, jó humorú stílusa miatt pedig kifejezetten olvasmányos ez az amúgy terjedelmes, hatszáz oldalas kötet.

Orosz nemcsak az epizódok felvillantásában, egy-egy jellemző pillanat megmutatásában remekel. Úgy tud általánosabb tanulságokat is levonni, hogy bár a diagnózis ismerős, mégis azt érezzük, sikerült a lehető legpontosabban megragadni a problémát: „Az emberek ráeszméltek, hogy ami körülveszi őket, az már maga a jövő. A megígért, az elképzelt, a várva várt jövő, ami velük együtt múlik el. Velük együtt, de már az ő felelősségüket demonstrálva. A megszállások, a diktatúrák, az önkényuralmak fölmentik a népeket az alól, hogy saját felelősségükön morfondírozzanak, a szabadság azonban dilemma, bonyodalom, macera, kolonc…”

Haladunk fel és le azon a bizonyos páternoszteren, nincs megállás, kiugrani pedig félünk, hiszen akkor hirtelen túl biztos lesz a lábunk alatt a talaj, akkor nekünk magunknak kell elindulni valamerre. Nem erre neveltek minket a századok, nem erre készültünk, a fényes jövőt készen szerettük volna kapni. Modellekben gondolkodtunk végig, így fogadva el a legabszurdabb hétköznapokat is, mintha ahhoz nekünk nem lenne közünk, mintha az csak valamiféle – ki tudja, meddig tartó – átmenet lenne. Sokaknak így telt el az életük, így telik ma és így fog telni a jövőben is. Orosz István nagy ívű regénye eközben megmutatja, hogy érdemes küzdenünk a szabadságért, és élnünk vele, amennyire csak lehetséges. A valódi életünket választva ahelyett a lehetséges élet helyett, amelyet a távoli jövőbe vetítve elképzelünk magunknak.