Az öreg hölgy zsabós, fekete öltözékében olyan, mint aki éppen az Operába indul vagy legalábbis a Zeneakadémia nagytermébe. Így ül le, de ekként is áll föl, ha éppen sétálhatnékja van. Mindezzel együtt az öreg hölgy még sohasem járt színházban vagy hangversenyen. Nem érdeklődik könyvek, filmek vagy éppen hanglemezek iránt. Nemesi származást sejtető neve, a Minka is könnyen megtévesztheti környezetét: a Vilhelmina, Vilhelminka névmódosulásából keletkezett, és az öreg hölgy gazdája olvasmányélményei alapján nevezte el így választottját, amikor az a menhelyről hozzá került. Minka ugyanis nem más, mint egy kutya. Legalább olyan hosszú és eseménydús életúttal, mint Dürrenmatt öreg hölgye, Claire. Háta mögött zaklatott és még talán egy kicsit bosszúvágytól sem mentes évekkel. Igaz, nemhogy nyolcszor – mint Claire-t –, de egyszer sem adták férjhez. Neve azért akadt neki is bőven. Amikor legutóbb befogták az állatmentők, az olaszok kedvenc töltött tésztája után a Gotti nevet kapta. „Neves előéletére” akkor derült fény, amikor új gazdája útlevelet váltott neki, és az állatorvos kiszúrta, hogy a kutyusnak két mikrochipje is van, ezzel együtt több identitása.

Bőven benne volt már a korban, amikor a mostani családjához került. Bánatos szemmel tekingetett a világra a benzinkúton hagyott kölyök alkatú, fekete pumi-puli keverék. Fél évig még csak nem is vakkantott. Aztán egy nyári este „bekapcsolódott” a környék kutyáinak esti tárgyalásába. Meghallgatott egy-két érvet, aztán mondta a magáét. Ettől kezdve már nem hagyta vélemény nélkül a körülötte történteket. Különösen allergiásnak bizonyult arra, aki söpör, vagy nyeles fölmosóval takarít. Ha pedig férfi az illető, azt nem csak megugatja, hanem rá is vicsorít. Nekiugrik minden berregő motornak és mozgó motorosnak. Kiváltképp idegesíteti a zörgő villamos vagy éppen a robogó HÉV, de a Szent István napi tűzijátéknak sem ő a legnagyobb rajongója.

Boldogan csóválja a farkát minden jutalomfalat után, amelyért megtanulta, hogy nem minden söprűt használnak verésre, és nem minden férfi rúg bele a kutyájába, vagy ijesztgeti gázolással kis kedvencét. Tudja, hogy a járda szélén meg kell állni, és csak a „tovább” vezényszót követően biztonságos az úttestre lépni. A petárdák zaja elől rutinosan a fürdőszobába menekül. Imádja az „ágyát”, amely az otthon biztonságát jelenti a számára. Tamási után szabadon: Minka otthona ott van, ahol az ágya. De hogy már nálam is jól érzi magát, az abból tudható, hogy néha az én ágyammal is beéri....

Akkor vagyok a pótgazdája, ha az igazinak elfoglaltsága van, vagy éppen elutazik. Ilyenkor Minka autózik. Villamoson és buszon nem szívesen zötykölődik a szájkosár miatt. Ha mégis „békávézunk”, behúzott farokkal méltatlankodik, hogy a többi utasnak miért nem kötelező a szájkosár? Az autózás is macerás egy kicsit a biztonsági öv miatt, de az nem kényelmetlenebb a póráznál. Minka így aztán többször járt már külföldön is. Csupán amiatt szomorkodik, hogy útlevelére a kutya sem volt kíváncsi egyetlen határátkelőn sem, pedig állati jó fénykép van benne…

Imád sétálni. Ám kiismerhetetlen, hogy mikor, miért arra indul, amerre. Így viszonyul az utunkba kerülő kutyusokhoz is. Van, amelyikről tudomást sem vesz, míg másokkal „szagváltó közelségben” kacérkodik, esetleg még nekik is ugrik. A kerítés mögüliek is hiába ugatnak, ha Minka egykedvű. Oda sem fordul. Ismét más esetben szinte szétszedi a palánkot, hogy kiszabadítsa a kapu mögé zárt fajtársát.

Kedvenc sétatere a piac és környéke. Nagyteljesítményű porszívóként veszi magához az összes föllelhető szagot. Orra rendre a hentesüzlet, a halas vagy éppen a kifőzde művészbejárójához vonszol. A póráz irányát mindig ő határozza meg. Minden fánál, villanyoszlopnál vagy kerítéslábnál megvizsgálja a többiek üzenetét. Az érdemibbeket maga is megjelöli. A válaszadás különböző testállásai bizonyosan a minősítés szintjeit szolgálják. Nagyon szeret ásni, egerek, pockok után kutatni. Illetve csak szeretne, mert szigorú, de szerető gazdája ezt sem engedi. Tiltja a macskák hajkurászását is. A pocsolyázást sem támogatja, de hát a kánikula! Erre való tekintettel kapott az öreg hölgy egy párakapuszerű zuhanyozót, ami máris eladó. Mert köszöni, de inkább a pocsolya. Így került a háztartásba egy kagyló alakú, műanyag gyermekhomokozó, amelynek a vízében hajlandó megmártózni...

Nekem a legnagyobb büntetés, hogy ebéd vagy vacsora közben nem dobhatok neki egyetlen falatot sem. Minka ugyanis tudományos alapossággal, korszerűen táplálkozik. Legalábbis a legutóbbi négy évben. Hogy az azt megelőző nyolcban – amikor például utcakutyaként kóborolva keresgélt – mit evett, azt most ne firtassuk. Eg biztos: én a Fekete Bojtárral tartok: vagyis előbb a kutya faljon, hogy a juhász éhen ne haljon.

Nálunk Minka ágyának a tévé előtt jutott hely, így az öreg hölgy a világ történéseiről sem marad le. Aztán látom ám a minap, hogy szinte a hírek kritikájaként, az ágyán elterülve nyújtózkodik, mancsával a pofácskáját simogatva. Úgy, ahogyan a macskák meg a nyulak mosdanak. Letérdeltem hozzá, és végighúztam a tenyeremet a frissen nyírt bundáján. Tetszett neki. Ha abbahagytam, megint a pofiját tappancsolta. Ha visszatettem a tenyerem, elterült kéjesen, szemében átszellemült boldogsággal. Rám vetette kérő tekintetét, hogy még! Még – még, mert nagyon jó. Simogass, kérlek, amíg a rossz emlékeim végleg ki nem simítódnak belőlem…