Még az idő tájt jártam nála, mikor a Magyar Nemzet örökös főmunkatársaként a Kossuth Rádió A Mi Időnk… című műsorának jegyzetírója is volt.
Sándor bácsi a nappali sarkában berendezett „fogadótérben”, az állólámpa alatti dohányzóasztalnál várt, kezében kéziratköteggel. Válassz – nyomta a kezembe a gépelt szövegek indigós másolatát, magánál tartva az írások eredetiét. Évekkel korábban bejárt a Bródy Sándor utcába, és a stúdióból mesélt hallgatóinak. Sohasem jött egyedül. Feleségével az oldalán úgy szálltak le a troliról, mintha az Operába indultak volna. Szép emberpár, néztek össze a velük szembe jövők, és állapította meg ugyanezt a legendás Pagoda szakmai közönsége is. Egymásra találtak. Történt mindez az ötvenes évek Magyarországán, Hartán. A kitelepített német ajkú lakosság helyére költöztették a Felvidékről elüldözött magyar családokat, így Mária néniét is. Itt talált ideiglenes otthonra a szerb partizánok által halálra keresett délvidéki magyar szerkesztő is. Maguk voltak a megtestesült összetartozás.
Már nem kellett átolvasnia Sándor bácsinak, a kiválasztott kéziratot, mert a gépelést érkezésem előtt tollal kiigazította. Bekapcsoltam hát a magnetofont. A mesélő a papírt csak kapaszkodónak használta, hiszen a mondatok, a történetek, a jobbító szándékkal kimondott szavak a lelkéből törtek elő. Úgy, ahogyan gyermekkorában elalvás előtt azt a Mamától vagy a tollfosztóban tengeri morzsolása közben a felnőtt lányoktól, menyecskéktől, majd a ravatalnál a siratóasszonyoktól hallotta. Megnyugtató baritonján elmondott minden megélt és megálmodott története utat talált hallgatóihoz.

A Bácskából csalánzsákban menekített írógépen, amely most a temerini emlékszobában látható, megszámlálhatatlan cikket, riportot, tárcát, novellát és regényt kopogott le. Mindent átadott olvasóinak, amit megélt, és amit szeretett volna megélni. Csillaghullás című verseskötetének tizenévesen megfogalmazott soraitól a délvidéki magyarság tízezreinek tömegsírba lövetését világgá kiáltó sorain át a Miképpen mi is megbocsátunk regényéig. Besorozott tudósítóként adott hírt a Don-kanyarból, szemtanúja volt Varsó elestének, és földijeivel együtt menekült a passaui Arany Oroszlánba. Magát földönfutóként tartotta számon, mégsem hagyta el Magyarországot 56-ban, inkább kiszállt a járó motorú autóból, amely családostól a határhoz vitte volna. Fiával játszva Kapitányként mutatta az irányt a képzelt hajót navigálva a végtelen tengeren, de lelkileg belehalt, amikor leghűségesebb matrózát el kellett temetnie. Majd amikor Mária nénit is magához szólította az Úr, testileg is megrokkant. Hangja is meggyengült. Bemondók olvasták a huszadik századi regös kéziratait, aki annak idején, ha kellett, emlékművekről lecsent nevekkel írt lelkesítő riportot a szocialista munkaversenyről, kijátszva a kommunista főszerkesztő megrendelését, vagy arról tartott „beszámolót” a szerkesztőség munkatársainak, merre is sétált az ajándékba kapott medveboccsal. Mert élte az életét mindig és minden körülmények közepette, nem úgy, ahogyan tudta, hanem ahogyan lehetett. Mert a megmaradás megrendíthetetlen krónikása másként nem tehetett.

Szülőfalujának, a Trianon előtt színmagyar Temerinnek Illés napja a fogadalmi búcsúja. Sokat tréfálkozott ezzel, de gyorsan hozzátette, hogy ennek, bármennyire hihetetlen is, nem ő a névadója. A júliusi alkalmat egy pusztító jégverést követően ígérték meg a Fennvalónak a bácskaiak, akik számára mindig is a föld és annak termése volt a legfontosabb. A fogadalmi alkalom hónapjában másfél évtizede érte is szólt a harang a temerini katolikus templom tornyában. Azért a parasztcsaládból származó, kisebbségi sorba szorult íróért, újságíróért, aki a számos magyarországi elismerés mellett elsőként kapta meg a vajdasági magyarok megmaradást jelképező elismerését, az Aracs-díjat. Azért a fáradhatatlan krónikásért, aki mindig fontosnak tartotta megjegyezni, hogy az első világégést megelőző utolsó békeévben született, és aki számára a békességben élés volt a legfontosabb.