Harminc-egynéhány kötete tanúsága szerint nemcsak verset, prózát, drámát, operalibrettót, esszét, politikai elemzést és naplójegyzetet írt, és verseket fordított, de az egyes műfajokon írásmódokon belül is folyvást több hangon szólalt meg. Művészetében megfért egymás mellett a klasszikus lírikus, az epikus történetmesélő és a felforgató drámaszerző éppúgy, mint a konzervatív gondolkodás és az avantgárd írói gyakorlat.

Kezdem a műfordító Szőccsel, akit talán a legkevésbé ismer az olvasóközönség. Több kötetet kitevő versfordításai (már ha valaki egyszer összegyűjtené őket) jól mutatják, hány irodalmat olvasott eredetiben, hiszen tudott románul, franciául, oroszul, németül, olaszul és angolul. Még a leggyengébb nyelvén –az angolon– is jobban értette a verseket, mint számos anyanyelvi értelmező. Ahogy Kurdi Mária hangsúlyozza, az angol-amerikai versfordítások különleges helyet foglalnak el a műfordítói kánonban, mert valamiféle különös szellemi affinitás termékei,

jelezve a poétikai rokonságot egy szinte organikusan összeálló költői hagyománnyal, amelyet többek között Donne, Melville, Whitman, Dickinson, Jeffers, Eliot, Pound, Williams, Olson és Bernstein neve fémjelez.

Nagyprózai munkái közül kiemelkedik az orwelli disztópiát román, illetve magyar kontextusba helyező nagyszabású allegóriája, a Limpopó (2007) című regény. A strucckisasszony naplójában olvasottak szerint a levágott szárnyú struccokat egy zárt telepen tartják, afféle halálgyárban, ahonnan csak álmaikban menekülhetnek. S menekülnek is: múltba, mitológiába, történelembe, fikcióba, transzcendens gondolatokba, keleti vallásfilozófiába, miközben az olvasó nagy kedvét leli a tematikus és nyelvi áthallásokban, a bravúros nyelvi játékokban.

Rövidprózai munkái közül elsőként a Carbonaro-könyvek említendők, amelyekben megújította a mély gyökerekkel rendelkező magyar anekdotaművészetet. A Carbonaro éjszakái (2012) című kötetben a szerző Sahriár királlyá változva cseveg Seherezádéval, s a „félóra alakú nőtől” rendeli meg a legnagyszerűbb történeteket, amelyek magyarokról szólnak. Ha polip szuszog Kolozsvárott (2013) címen jelent meg az a kétkötetes mű, amely Carbonarónak a költőtárs Sziveri Jánossal a halálos ágyán folytatott beszélgetéseit tartalmazza. A történetekből olyan Erdély-kép rajzolódik ki, amelyben Hamlet világán túltéve nemcsak az idő, de a tér is kizökkent: az ország éppen annyira valóságos történelmi képződmény, mint képzeletbeli, mitikus, tündérmesebeli, abszurd és groteszk – akár, tehetjük hozzá, maga a helyzet, a két barát révén az élet és a halál találkozása.

A történetmesélés békebeli hagyományát folytatja drámáiban is, amelyek a prózai anekdotákhoz hasonlóan felforgatók, amennyiben a történelmi vagy a nagy irodalmi-kulturális narratívákat alulnézetből mutatják be – hol kacagtatóan, hol tragikusan. A Históriák a küszöb alól (1990) című kötetbe egybegyűjtött szövegek közül a Karácsonyi játék című rádiójátékban az önkény, a Rómeó és Júlia című „Shakespeare-játékban” pedig a személyiséghasadás természetét dramatizálva. Az előbbi szardonikus és groteszk komédia, mely a heródesi önkény elmebajára mutat rá (abszurdnak mondanánk, ha nem tudnánk, hogy ami abszurd, az nem az irodalom, hanem a valóság); az utóbbi pedig olyan Shakespeare-adaptáció, amelyben a sorok a stratfordi Mestertől valók (nemcsak a Rómeó és Júliából, de a Hamletből, az Othellóból és a szonettekből), ám a sorok által kiadott történet, benne a szereplők igencsak eltérnek az eredeti drámában olvasottaktól. Drámai hangjának változatosságát mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy más drámáiban – legalábbis a felforgató diszkurzus alkalmazása tekintetétben – az említett művekhez képest két irányban is elmozdul: míg a Passió (1999) és a Liberté ’56 (2006) című színműveket, valamint a Szirén (1997) című operát a drámaiság és a tragikum tisztánállása jellemzi, addig a Ki cserélte el a népet? (1996) című színjátékban éppen a komikus, az abszurd és a groteszk lesz uralkodó.

Esszéiben, közírásaiban és naplójegyzeteiben Szőcs egyszerre hozza működésbe – soknyelvű olvasottsága és félelmetes memóriája révén – irodalomértését, politikai elveit és kultúrafelfogását. Alig volt huszonkettő, amikor megírta Mi a vers? című nagyszerű esszéjét a költészet természetéről, s alig huszonöt, amikor megszületett a Merre mutat a versünk? című tanulmány.
A későbbiekben is írt efféle poétikai alapvetéseket, amelyeket máig idéznek, s amelyek az önértelmező poétikai tradíció nagy alakjainak egyenrangú társaként pozicionálják. Politikai írásai mindig nagy port kavartak, a nyolcvanas évek Romániájában éppúgy, mint a 2000-es vagy 2010-es évek Magyarországán. Szőcs minden szempontból független gondolkodó volt, aki nem tartozott brancsokhoz vagy klikkekhez; nem volt coterie-entellektüel (olyannyira nem, hogy sem a SZIMA, sem az MMA nem választotta be tagjai közé, mintha egyik sem lett volna képes sem lenyelni, sem kiköpni a besorolhatatlan, kiismerhetetlen Szőcs-jelenséget).

Utoljára hagytam a legfontosabbat: költészetét. Hiszen mindenekelőtt és legfőképpen költő volt – nagyszerű, invenciózus, termékeny költő. Még Erdélyben, vagyis harmincéves koráig, három kötete jelent meg (Te mentél át a vízen? [1975], Kilátótorony és környéke [1977], Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás [1979]); ezeket tucatnyi követte, köztük olyan kiemelkedő válogatások, mint A szélnek eresztett bábu (1986), Az uniformis látogatása (1986), A sirálybőr cipő (1989), A vendégszerető, avagy Szindbád Marienbadban (1992), Az al-legóriás ember (2003), a Nyestbeszéd (2010) és A Napon (2016). Hol masszívan komoly, hol játékos poéta. Hol személyes hangú lírikus, hol távolító, nyelvi kísérletező. Hagyományosabb, nagyrészt korai verseiben vállalja az énbeszédet, ám a 80-as évek közepétől túlnyomórészt elutasítja az alanyi költészet banális énközpontú reflexeit, s kifelé figyel, a világ és a nyelv partikularitásaira.

A korai versek között, amelyeken a nagyjából a költő húszas évei végéig született darabokat értem, még számos olyan önkifejező és önkimondó verset találunk, amelyekben a megszólaló lírai hang egyes szám első személyben reflektál önmagára – önmagára mint lírai-grammatikai konstrukcióra, vagy önmagára mint valóságos, tapasztalati énre –, s e bensőséges önreflexió alapján alkot meg valamilyen tudást önmagáról és a világról.

Az önéletrajzi beágyazottságú énbeszéd egyik reprezentatív példája az Időszerűségét vesztett végrendelet – dal a kolozsvári fiúkhoz című verse, amely mögött sajátos halálközeli élmény rejlik: amikor a költő valóságos, több hónapig tartó politikai üldöztetése során joggal érezhette úgy, hogy nem éli túl a megpróbáltatásokat, a rá vadászó Ceaușescu-titkosszolgálat hajszáját. Valóságos helyzetből született költeményről van tehát szó, amelyben nyilvánvaló a monologikus énbeszéd alanyisága: az egyes szám első személyben megszólaló lírai beszélő saját személyes sorsáról nyilatkozik, majd dönt az őt túlélő jövőről.

Érett költészetéből már hiányoznak az efféle grandiózus gesztusok. Egy szekér tengeri című, 90-es években született versében egészen másként fogalmazza meg végrendeletét, felhagyva a korábbi énközpontú szemlélettel:

s ott leszek ébren az esőben

s a fűben alvó réti sasban.

Meggyűlt az eső vagy a hó

a pincében ha-

gyott sisakban.

Vagyis figyelme tárgya a külső világ, amely felülírja az én önmegerősítését, alárendelve azt a külső, fizikai világ jelenségeinek.

Az alanyiság vagy lírai hang eltűnése sajátos paradigmaváltásnak tekinthető költészetében, mely figyelemköltészetében, nyelvi játékosságában és nyelvköltészetében jelentkezik a leglátványosabb formában. A megszólalás előtt létező én önreflexiója helyett ez a poétikai attitűd az én következetes megvonását választja, felvetve egyúttal a világ nyelvben valóságának kérdését, valamint a tudás nyelvben való megőrzésének bizonyosságát. A személytelenített megszólalás és a nyelvjátékok pedig magától értetődően kapcsolódnak össze.

Elsősorban a világ partikuláris részletei és azok észlelése feletti öröm jellemzi ezt az újfajta költői attitűdöt. A jelenségben rejtőző jelentés feltárását tekinti feladatának, rendre a partikulárisból kiindulva és ünnepelve a puszta észlelést. Ezért, az észlelés centrális szerepe miatt tulajdonít Szőcs jelentőséget a figyelemnek mint az alkotói folyamatot lényegében irányító képességnek. A figyelem energiái kifelé mutatnak: az én és a világ, az én és a másik kapcsolódásának határára. Ekként nem önmagáról ír, hanem a megélt interszubjektív eseményekről, valamint az ezekben részt vevő személyekről. Ez a másokkal való együttlétezés , amely a percepció kapcsolati voltából adódik, Szőcs egyik legnagyobb témája, s verseiben azt mutatja be, hogy figyelme energiái miként kapcsolják a világhoz és más emberekhez, belsővé téve a találkozásait.

Mi több, szövegeiben azt is bemutatja, hogy maga a nyelv őrzi a partikulárisat. Ezért van az, hogy A sirálybőr cipő című kötet fülszövege valóságos fül lesz („vájtfülűeknek”), ezért lesz a kézigránátból és a gránátalmából kézigránátalma (Születésnapod), ezért vannak pikkelyei a torokgyíknak (A hasonmás), ezért „nyávog” Szőcsnél a vasmacska (Az író és a kerekek), s a „fű alatt elhozott kendőt” ezért hozzák valóságosan a fű alatt (A fű alatt elhozott kendő). Nyelvi játékossága és a legkomolyabb verseket átszövő humor külön fejezetet érdemelne, most azonban pusztán invenciózus vendégszövegeire, áthallásaira és a nyelvközöttiségre játszó soraira utalok. A vendégszöveg felidézésének módszerét alkalmazza Az áradás című versében, ahol a magyar költészet egyik legismertebb mondatának szemantikai áthallásával találkozunk: „Kádban bálnák közt / halni meg.” Halljuk a sorok mögött Petőfit, ám a szatirizáló áthallás az egykori hazafias vágy XX. századi hétköznapivá válását jelzi, megkérdőjelezve mind a méltó halál, mind a Ceaușescu-világban megvalósítható hősiesség lehetőségét. Fonetikai áthallás révén elért jelentésbővülés érhető tetten a Fedetlen fővel a csigalépcsőn című versben (amelyet egyik legfontosabb versének tartott), ahol Saint-Simon és Szenczi Molnár felidézése révén sejthetjük, hogy itt olyan világról van szó, amelyben a tudósok és művészek vezette társadalom utópiája találkozik a protestáns Európát bejáró, és közben mindvégig az anyanyelvéért tevékenykedő magyar zsoltárköltő szellemiségével. A két szellem és az oltárrá lényegülő telefonbeszélgetések együtt idézik elő a lélek emelkedését a zsellérasztal mellett, ahol az esőcseppek is visszalőnek, felfelé, s az ember csak fedetlen fővel lépkedhet a csigalépcsőn, várva az Istenséggel való találkozást.

A dudásban pedig a következő sort olvassuk: „Fürössz meg. Love me. Lave-moi.” A nyelvközöttiség révén elért fonetikai – és végül szemantikai – áthallás itt is új fogalmat ad ki: talán a tisztító szerelemét.

Végül röviden Szőcs nyelvköltészetéről. Egyik szenzációs nyelvi kísérletében, „Az Én, a Te, az Ő – s az Énem, s a Ted s az Ője című” című „fordításban” többek között azt a poétikai alaptételt írja felül, miszerint a fordításhoz létezik „eredeti” szöveg. Ám a vershez csatolt jegyzetből kiderül, a magyar költő fordítása nem az „eredeti” vers alapján készült, hanem egy képzeletbeli Bernstein-verset „fordított” magyarra, megfordítva az eredeti és a fordítás közötti viszonyt, miközben játékosan „fordításnak” titulálja az egyébként pastiche-módban született verset. Másutt, a Menüett című versben Bernstein egyik szövegének fonetikai hangtestét ültette át magyarra, szintúgy felülírva az értelmi fordítás évszázadok óta magától értetődőnek tekintett tételét. Az átértelmezett tétel pedig azt állítja, hogy a nyelv olyan kiindulópont, amelyben nemcsak a szavak jelentése, hanem azok hangzása is tudásforrás.

*** Szőcs Géza szerény, szinte kisfiúsan szemérmes ember volt, aki egész életét a szellem teljesítményeinek, megőrzésüknek és elismerésüknek szentelte. Ezért hívta életre – és óriási erőfeszítések árán tíz éven át fenn is tartotta – a Janus Pannonius Költészeti Nagydíjat, amelyet a világ a költészeti Nobel-díjként tart számon. Ezért adta ki az alig ismert – vagy szándékosan feledésben tartott – magyar tudósok és művészek kiadatlan írásait; ezért hívta össze a világ legrangosabb egyetemein nagy sikereket elért magyar tudósokat; és ezért vett részt oly tevőlegesen az állami díjak odaítélésében, soha figyelembe nem véve politikai hovatartozást vagy emberi gyarlóságot. Ám miközben rendületlenül dolgozott kifogyhatatlan ötleteinek valóra váltásán a magyar világ jobbá tételének érdekében, nem gondolt saját utóéletére. Pedig a harminc-egynéhány közül alig-alig kapható Szőcs-kötet, amely ismert vagy kevésbé ismert, esetleg már megszűnt kiadóknál jelent meg, általában bámulatosan igényes kiadásban, de mindig kis példányszámban.
Az életműkiadás nem várathat tovább magára.