Nem szerette a babonákat, nem is állna jól neki holmi hiedelem, de Nap-imádata, misztikus Nap-rajongása oltári szentség volt a lelkében. Reggeli, estvéli imádsága után mindig elolvasta a rendalapító Assisi Szent Ferenc Naphimnuszát.
– Függőség ez – dörmögte. – Vőlegény nem várja úgy a menyasszonyát, ahogy én várom hajnalban a Napot. Az mégsem történhet meg, hogy ő várjon rám. A Nap nem tud várni, de én igen. Ebből állt az egész életem. Várakozásból. Akkor zárták be az apámat, amikor én még szoptam. Úgy cseperedtem föl, hogy minden este gyertyát gyújtottunk az anyámmal, sírtunk, imádkoztunk, és vártunk. A két gyertya között az apám fényképe. Gyönyörű férfi. Nem darabos, hanem sima és telt volt az arca, mint a gyermekeké. Szinte pufók. Csattant ki az egészségtől. Amikor hároméves lettem, megengedte a hatalom, hogy a valóságban is láthassam az apámat. Rács mögött állt a börtön beszélőjében, mi a rácson kívül. Hamuszínű, ráncos, szétesett arc. Az orra kihegyesedett, szemei összezsugorodtak, alig látszottak ki a mély gödrökből. Hegyes fülei elálltak a kopasz koponyától. Horpadt mellkas. Púpos hát. Lötyögött rajta a csíkos rabruha. Csúnya volt, nagyon csúnya.
Felsikoltottam. Ez lehetetlen! Ez az én apám?
Kinyújtotta csontkezét, s megsimogatta a fejemet. Az őr rámordult:
– Ne nyúljon ki a rácson! Test érintése tilos.
Ez a kép maradt meg róla. Először és utoljára láttam.
Emlékek és álmok. Ebből áll össze az ember. Jobban mondva ez a kötőanyag. Emlékek és álmok nélkül széthullunk, mint az omladozó, százesztendős épület.
Csak korán, csak hajnalban tudta felidézni az emlékeit. A pirkadat misztériuma segítette összeegyeztetni az emlékeket az álmokkal. Napközben a sok tennivaló úgy törüli le az álomképeket, mint kedves gyermekei a táblát az osztályteremben.
De mire való az éjszaka? A hajnali derengés? Legszebb álmok nem alvás közben, hanem félálomban jelennek meg. Akkor újraálmodja az ember az életét. S mit mondanak ezek az álmok? Azt, hogy végig kell menni az úton, ahogy a Nap a pályáján. Ő, az égi szekér mintázza az ember földi életét. Hajnali vértengerben születik, tűzúton halad, s vértócsában nyugszik le. Vértől a vérig. Erre tanítja az árvaház lakóit. Ne féljenek utánozni az ég csodálatos vándorát.
Négy-ötéves korában jelentkeztek az ijesztő, mégis kívánatos álmok. Rendszerint tüzes szekeret és lángot fújó paripákat látott. A Nap a bakon ült, s fényes ostort keringetett a feje fölött.
Máskor emberóriás úszott az égen, keze, lába nőtt a Napnak, lenyúlt a magasságból a földre, s úgy roppantotta össze az édesapja börtönét, mint egy egérfogót. Óvatosan emelte ki a romok közül az egérfogó lakóját, s helyezte le szerény, külvárosi hajlékuk elé, a belső udvarra.
Megtörtént, hogy pirkadatkor hatalmas kiáltással ébredt, ilyenkor az édesanyja az ágya szélére ült, megsimogatta az arcát, csitítgatta, nyugtatta, nincs semmi baj, szentem, rosszat álmodtál.
Apró, alacsony növésű gyermek volt kiskorában a szerzetes. Azt mondták a rendőrségen, hogy az apja börtöntöltelék, vagyis osztályellenség, emiatt sehol sem alkalmazták az édesanyját, muszáj volt falura költözni. A Királyhágó lábánál volt ez a falu, rokonok éltek ott, az apja unokatestvére a családjával, ők fogadták be. A kollektív gazdaságban dolgozhattak látástól vakulásig, nem volt finnyás a vezetőség, sovány pontszámokért, amire ősszel gabonát kaptak s néhány lejt, vághatták kapával az agyagos földet, szedhették föl a kaszások után a búzát, zabot, árpát.
Második kapáláskor már olyan nagy a törökbúza, hogy derékig ér a felnőtteknek, s Csoma, az apró gyermek ki sem látszott belőle. Mégis szerette ezt a munkát. Egyik sorba ő állt bele, másikba az anyja, s úgy haladtak, mint a vadludak az égen. A széles levelek sávokra hasogatták a fényt, az árnyékok megcsíkozták őt és az édesanyját. Ezt szerette nagyon. Az édesanya árnyékokkal csíkozott, napfényben ragyogó arcát. Izzott felettük az ég. Áhítatot érzett. Szelíd és jóságos a Nap, gondolta, az Úristen általa küldi áldását a földre.
Arra kérte az anyját, érkezzenek mindig napkelte előtt a kukoricaföldre, hűvös hajnalon kellemes kapálni, és ő remegő szívvel tudja lesni, várni a Napot. Éretlen volt még a felnőttek elmélkedéseire, de ösztöneivel érezte, hogy határtalan és illékony a földi lét. Határtalan, mert az embertől függetlenül létezik, s illékony, mert csak a halandó embert érinti meg. Egyetlen biztos pont létezik, és az a Nap. Itt, kapálás közben úgy mondta el anyjának az éjszakai álmait, mintha mesélne, mintha nem vele, hanem a legkisebbik királyfival vagy a disznópásztor legénykével történtek volna a csodás dolgok.
Minden vasárnap jártak misére. Csoma, ahogy akkorára cseperedett, ministrált. Gyónni még nem gyónhatott, de az anyja beleszőtte a gyónásába, hogy a fiának látomásai vannak, lángot fújó paripákat lát az égen, dübörgő szekeret, azon ül a Nap. Vajon nem bűn ez? Vajon nem háborodott meg a fia az elméjében?
A plébános azt javasolta, jelentkezzenek a püspökségen, iratkozzanak fel a búcsújárók listájára, s pünkösdkor zarándokoljanak el Csíksomlyóra, ott a Napbaöltözött Asszony kigyógyítja fiát a betegségéből. Ha egyáltalán beteg. Látni fogja hajnalban a gyermek, hogy nem tüzes szekér, hanem fényes lepelbe burkolózott, tündöklő női arc emelkedik ki a nyereg mögül. Csak az Istenanya részesült abban a kegyelemben, hogy fellépjen a horizontra, s mosolyával áldást hintsen a Földre.
– No, elég legyen az álmodozásból, várnak a gyermekeim – dörmögte Csoma atya. – Rorátéra harangoznak, adventben vagyunk. Ébresztenem kell őket, mert van köztük olyan hétalvó, hogy meg sem mozdul, hiába rázogatja a vállát a nevelő, csak akkor ugrik ki az ágyból, ha meghallja az én hangomat. Azt mondják, különös, furcsa a hangom, kicsit rekedtes, és egyáltalán nem férfias, inkább magas fekvésű, s vékony, megtörtént, hogy telefonban „Kezét csókolom!”-ot köszöntek nekem. Ráadásul a szemem zöld.
A kolostor, amelyet gyermekotthonná, árvaházzá alakítottak át, még mindig úgy nézett ki, mint egy építőtelep. Minden szegelyukát feltúrták, falat bontottak, ajtókat, ablakokat cseréltek, betonlépcsőket öntöttek, parkettáztak. Malteros ládákon, meszes vödrökön kellett átlépni, ezért térdig felhúzta a szerzetes a csuhát, úgy bukdácsolt a hálók felé. Akkor már nagy ricsajjal özönlöttek szembe a gyermekek, s szokás szerint belecsimpaszkodtak a karjába, a derekára csomózott kötélbe, mindkét kezét lefogták, az apróbbak a térdét, combját szorították. Vonszolta, húzta őket a kápolna felé, ami zsúfolásig megtelt, s ő a szentmisét egyszerű, hétköznapi szavakkal szolgáltatta a zsenge híveknek, csupán az úrfelmutatás pillanatában telt meg a hangja áhítattal.
Napközben tengernyi munka szakadt a nyakába. Elsőnek azt kellett megnézni, itt van-e minden tanár, tanítónő, óvónő, mert ha betegség miatt hiányzik valaki, helyettesíteni kell, vagy össze kell vonni az osztályokat. A szakácsnőkkel a napi étrendet állította össze, a raktárban a készleteket mérte föl, hála Istennek, van még a magyarok kenyeréből, s csak azután tudott szóba állni a renoválást végző mesterekkel. Múlt évben szabadult fel a kötelező iskoláztatás alól az első nemzedék, sokan itt maradtak az árvaotthonban, mert senkijük sem volt kint, a nagyvilágban, azokat beosztotta a kőművesek mellé kisegítő munkásoknak.
Parányi irodájában ritkán jelent meg, rendszerint csak azért, hogy aláírja a sok bolond papírt, szerződést, nyilatkozatot, kötelezvényt, amit a könyvelő és a titkárnő az asztalára lerakott. Kézi telefonja szakadatlanul berregett, nem szerette túlságosan az „ördög találmányát”, de vállalni kellett, nem bújhatott el a világ elől, külső segítség nélkül összeomlott volna az a szép és kedves világ, amit szorgalommal, gonddal felépített.
Bizony, nagyon világi, majdhogynem pogány életet élt Csoma atya, de hitte, hogy az utcára került, árva, félárva gyermekek összegyűjtése, gondozása, fölnevelése legalább akkora érdem az Úristen szemében, mint az ima, mint a fohász.
Rendszerint későn, éjfélkor került ágyba. Keskeny heverő volt az, nem ágy, a cella oldalfalához taszítva. Valamikor, a ferences rend virágkorában, ebben a cellában lakott a rendfőnök. Remélem, leimádkozta Kolos atya az én normámat is, gondolta, mert nekem, a miseszolgáltatáson kívül, nincs időm a lélek művelésére.
Ritkán zuhant mély álomba. Sokáig hánykolódott alvás és ébrenlét között, s csak hajnal felé szenderedett el, akkor jelentkeztek az álomképek, amelyek úgy megijesztették egykoron az édesanyját.
Félig ébren, félig szundikálva emlékezett vissza az első búcsújárásukra.
Megfogadták a falusi plébános tanácsát, zsúfolt vonatra kapaszkodtak fel pünkösd előtti napon, s egész úton hallgatták a jótorkú asszonyok énekét és az olvasó szemeit morzsolgató vének zsolozsmáját. Egy fiatal pap irányította a vonatban a különös liturgiát, Csoma akkora áhítattal nézte ennek a fiatal papnak az arcát, mintha az nem is földi ember lett volna.
– Ilyen pap bácsi akarok lenni én is – súgta. Az édesanyja teljes erővel szorította magához.
Ez volt az első lépés a szent pálya felé. Pedig akkor még csak nyolcesztendős volt.
Mivel őket senki nem várta szállással, ezért a kegytemplomban húzták meg magukat éjszakára. Csoma akkor látott először csángókat, az anyja mesélte neki suttogva, hogy ezek a csodálatos emberek két-három napig is gyalogolnak, amíg a távoli Móduvából ideérnek, a napfelkeltét várják, a Napbaöltözött Boldogasszony előtt akarnak leborulni. Ők úgy nevezik, Babba Mária.
A padokra hajolva szundikáltak keveset, sokszor megszakadt az álmuk, s éjféltájban Csomának látomása volt. Ragyogni kezdett a kegyszobor arca, a koronája izzott, irizáló fény világította meg az oltárt, s a templom hajóját. Glória keletkezett az Istenanya feje körül.
Akkor tért magához a kábulatból, amikor mozgolódni kezdtek a csángók, s szállingóztak kifelé. Csoma nem tudta, álom volt a látomás, vagy valóban megtörtént az. Nem akarta tudni az igazságot.
– Felesleges minden okoskodás – mormogta. – Nincs fenségesebb dolog a földön, mint a misztérium.
Kimentek a domboldalba, s várták, hogy fölkeljen a Nap. Ezt várta szívrepesve Csoma, ezért jött ő ide, a Napbaöltözött Asszony arca lesz a legnagyobb ajándék, amit eddigi élete során kapott.
És bekövetkezett. Az éjféli látomás még nem múlt el, még ott volt a szeme recehártyáján, s amikor lassan, méltóságosan fölemelkedett a nyereg mögül a Nap, a kegyszobor arca úgy olvadt bele a korongba, mint folyékony arany az öntőformába. Csoma eltakarta a szemét, aztán ismét szembenézett a csodával, félig az eszméletét is elveszítette, az édesanyja tartotta talpon, különben összeesett volna.
– Boldog vagyok, édesanyám, nagyon boldog – kiáltotta hangosan, de az senkinek sem tűnt fel, mert mindenkit elvarázsolt, mindenkit elbűvölt a Napbaöltözött Babba Mária.
Megtörtént, hogy elszégyellte magát a szerzetes, talán most már nem kellene ezekkel a gyerekes dolgokkal, színes, kaotikus látomásokkal foglalkozni, mekkora gond van a nyakán, már a harmadik intézetet létesíti, s a tanyákról, cigányputrikból, városok utcáiról összeszedett csemeték várják tőle az Úr által megszentelt és imába foglalt kenyeret, a jó meleg szobát, tiszta ágyneműt, bakancsot, kirándulásokhoz gumicsizmát, könyvet, táskát, füzetet, ceruzát. És… Krisztus Urunk tudja, hogy még mi mindent! A látomásoktól nem telik meg a bendőcske, a látomások nem kenhetők kenyérre, a látomások nem védenek meg a téli hideg, a februári zimankó ellen.
Akadtak különleges esetek, azokkal neki kellett foglalkozni, nem bízta a nevelőkre.
Egyik kamaszlányt a mostohaapja erőszakolta meg, őrizni kellett, hogy ne legyen öngyilkos. A gyermekotthon legszebb, legkedvesebb lányait állította Ancsa mellé – így hívták az áldozatot –, egy zsemleszínű kutyát is szerzett neki, s ezzel a kis csapattal órák hosszat csatangolt árkon-bokron keresztül. Tudta, hogy két orvossága van a depressziónak, a natúra és a zene. A természet a Jóisten legszebb temploma. Virágot szedtek, gombásztak, a domboldalakon gyógynövényeket gyűjtöttek, köményt, ezerjófüvet, cickafarkot, macskagyökeret, feketenadályt, kakukkfüvet. Színek, virágszirmok, lepkék, kakukkszó. És zene. Kószálás közben sokat, nagyon sokat énekeltek, nemcsak egyházi, hanem világi dalokat is. A gyógyulás jelei akkor mutatkoztak Ancsán, amikor az otthon zenekarában megtanult furulyán játszani.
Olyan gyerek is került hozzájuk, aki kihányta a húst, mert még soha nem evett. Kenyeret sem látott addig, a cigánytelepen csak puliszkát ettek, azt is akkor, ha volt.
És… Akarata ellenére kedvence lett Ákoska. Narkós, alkoholista lumpenek tartották bezárva, hároméves korában szabadította ki a rendőrség, s hozta ide, az otthonba. Nem tudott beszélni, s félt mindenkitől. Ha közeledtek hozzá, torokhangon ordított.
Csoma atya próbatétele, és nagy, nagyon nagy győzelme az volt, hogy magához édesgette Ákoskát. Kis ágyat hozatott az ő cellájába, az még éppen befért, s este, éjszaka, amikor minden zaj elült, halkan, legtöbbször suttogva tanította beszélni a gyermeket. Képeskönyvet vett elő: alma, dió, ajtó, óra, ágy, asztal, szék, van, áll, él, s az ujjain mutogatta a számokat: egy, kettő, három, négy.
A legegyszerűbb, könnyen kiejthető szavakkal kezdte, s amikor már eleget gyakorolták az első húsz-harminc szót, összerakták. Az első tőmondat nem győzelmet, hanem diadalt jelentett: „Két alma van az asztalon.”
A nehéz esetek felidézték az ő gyerekkorát, ifjúkorát. Hajnalban ismét jelentkeztek a hallucinációk, s a félálom, a fél ébrenlét állapotában újraélte ifjúkorát, a titokban végzett szemináriumot, a bölcs atyák megfontolt szavait, a lázas kalandozásokat a Szentírás végtelen mezőin, és a pappá szentelés misztériumát.
De vízválasztót, intermezzót egy hatalmas csattanás jelentett az életében. Egy érces, robbanással felérő csattanás.
Erre emlékezett legszívesebben. Egyedül erre volt büszke.
Amikor áthelyezték a balladáról híres városba, minden vasárnap délután elzarándokolt a magányos, elárvult, romosan gubbasztó ferencrendi kolostor kapujába.
Hatalmas lakat lógott azon.
Gyűjtötte, erősítette, izmosította magában a bátorságot.
– Le kell ütni a lakatot! Értelmetlenné válik eddigi életem, ha nem ütöm le.
Hanyatlott a Nap, az imádott égitest, amikor elindult. Csuhája alá rejtette a hatalmas kalapácsot. Odaért, és nézte a lakatot.
– Uramisten! Hányszor volt már látomásom! Most jöjjön a csoda! Izzon, fényesedjen, tüzesedjen ez a lakat! Halott apám lelke bolyong ebben a kolostorban. Ha kiszabadítom, élet fakad itt, sok élet, az apámtól megtagadott, friss, pezsgő élet. A hit katedrálisát építem fel.
A lenyugvó Nap sugarában úgy látta, mintha valóban izzani kezdett volna a lakat.
A csoda akkor keletkezik, ha nagyon akarjuk.
Magasba, a feje fölé emelte a kalapácsot, s minden erejével lesújtott.
A világ bűnét, gonoszságát törte miszlikbe.
A vasdarab hullásával kezdődött meg az ő második, igazi élete.
Csak azért nem került börtönbe, mert akkorra már eltakarodtak a kommunisták. Részben takarodtak el. A rendőrség állománya nem változott, s létrehozták a csendőrséget. Recsegős, félelmet keltő a neve: jandarmerie.
Ide hívatták be. Módszeresen dolgoztak, céljuk nem az igazság kiderítése volt, hanem az áldozat megtörése.
Több órát várakozott egy fakóra koptatott padon. Akkor szólították be a parancsnok elé.
Durván kezdte a földi isten, betörőnek nevezte a szerzetest, de amikor az apját említette, mint börtönviselt bűnözőt, elpattant a húr. Robbant a taposóakna. A nyugodt, a békés, az örökmosolyú Csoma atya iszonyatos, eltorzult hangon kezdett ordítani:
– Hogy merészeli bántani a halott apámat? Hogy merészeli bemocskolni az emlékét? Az én apám szent volt, és akik őt halálra kínozták, hóhérok, gyilkosok. Mikor veszik már tudomásul, hogy megbukott a kommunizmus? Vagy egyedül itt, a világnak ebben a sötét zugában megrekedt, mint hegyi szakadékban a megnyüvesedett hókupac? A miniszterelnökségig megyek, s följelentem önt, mint a nyakunkon maradt, bolsevista hiénát.
A csendőr békasó szíve is megremeg, ha ráijesztenek. A kényelmes karosszéktől egyik sem akar megválni.
Kígyónyelvre váltott át a parancsnok, nem akartam önt megbántani kedves izé, kalugyer, mondta, csak arról szeretném meggyőzni, ne kezdjen olyan vállalkozásba, amibe úgyis belebukik, rá fog omolni az a kolostor a gyermekekre, akiket bolond fejjel összetoborzott, lebontani kell az épületet, nem renoválni.
Napokig, hetekig tartott ez a huzavona, de Csoma atya konokságát nem tudták megtörni. Nem merült el ő teljesen a képzelgések, az álmok világában, ismerte az egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvényt, s egy évig tartó bírósági pereskedés után a ferences rend birtokába került a kolostor.
De akkor ő már, ahogy mondták a városban, füle hegyéig meszes, malteros volt. Falakat vakolt, tetőzetet javíttatott, vadvizeket vezetett ki az udvarról, gyűjtötte a bútorokat, főleg ágyakat, mert szaporodtak az árvák, sereglettek a gondozás nélkül hányódó gyermekek, és ő magához ölelte valahányat, mindenki testvére mindenkinek, mondta gyakran, s arra kérte fogadott gyermekeit, szólítsák őt Csoma testvérnek:
– Az én múltam lesz a ti jövőtök. Ércből öntött talapzat az én múltam, rátehetitek nyugodtan a lábatokat.
Élete nagy álmát is megvalósította.
Fellobogózott vonat indult minden évben a magyar fővárosból Csíksomlyóra. A nemzet ütőere mozdult meg, több százezres tömeg zarándokolt pünkösdkor a kegyhelyre.
Csoma atya három vagont foglalt le a gyermekei számára, s elindultak szivárványhavasa felé, oda, ahol felkel a Nap.
Babba Mária színe elé akartak járulni. A Boldogasszony és a felkelő Nap egybeolvadását gyermekeinek is látni kell.
Vágtatott velük a vonat, s szállt magasra az ének: „Angyaloknak királynéja…”