Uram, bocsáss meg, csak annyit kérdeznék: amikor visszajössz, hol talállak? Tudom, visszatérsz, hisz minden erre mutat: hosszú időt szántál utadon annak megértetésére, hogy milyen próbatétel vár bűnösre és bűntelenre; s hol, s hogyan is kell átkelnünk majdan az innenső partra. Voltak, kiknek ehhez a csoda kellett, még többnek az sem volt elég, de ezt nem az én dolgom boncolgatni. Ki folyton másokat támad, mások arcán, szemében mutatja fel a torzulást, a szálkát, az a támadás egyre sűrűbb fátyla mögé rejti önmaga arcát.
No, de, kérdelek hát, hol talállak, ha majd visszatérsz, e hosszú hét után; mozgalmasnak tűnik, mindkettőnknek; te végzed dolgod, elvégeztetsz, mi pedig megküzdünk az örök reményeinkre s csöndes várakozásunkra tapadó friss kórral. Utána, ha az idő hűvöse megengedi, s nem lesz túl hideg, ha kérhetlek: üljünk le pár szóra. Csöndesen, ahogyan szoktad, valami padra, vagy akár a városon kívül, egy fa tövében. Megkérdeznélek: mit szólsz mindenhez?
Tudom, nem nagyon van arra találó szavad; hisz felmutattad az Egészet, a részletek már abból fakadhatnak csak; szelíd türelmed érinti legföljebb a máshonnan támadó, furcsa gondolatokat. Mégis, szeretném, ha kicsit rávezetnéd elmémet atyád urad felkentjének szavaira: „nyissuk meg Isten kapuját azok előtt, akik a peremen élnek”. Magam sok éve írtam már hasonlót, de hát persze, hogy nem elsőként; Ferencé, a szenté, az ő érdeme elvitathatatlan, ahogyan a sok névtelen szerzetesé is; de lám, a mondat most mégis újként verődik, zuhan; sokan úgy nézik, mint kisfiú, ki furcsa kavicsra lelt. Akik a peremen élnek – nos, talán ők is; bár úgy vélem, el sem jut hozzájuk, amíg valóban át nem lépik küszöbüket a kisebb küldöttek, vagy a küldött maga.
Mifelénk, úgy nézem, biztosan nem. Tudod, érdekes fotókat kaptam a minap; arról, amerre nemrég jártam, de siettünkben s a rossz út miatt elkerültük a látványt. Ám a képek is furák, különösek; az egyik belém égett, nézem magamban azóta is. A felirat elsőre bizarrul mulatságos, Lenin Mgtsz Központja hirdeti megörökölt-rozsdálló öntudattal, bő évtizeddel az ezredfordulón túl is; de a mosoly csakhamar arcomra fagy – a körív, a fémtechnika, a forma annyira ismerős; lám, milyen alliterációkra képes meghívni az elmét egy vasszivárvány, milyen irgalmatlan pillanatokra utal.
Itt s így, ezt önmagunkba vájva jut el az utazó a határba; ahol egy hatalmas szobor hirdeti Mária kegyelmét, erejét, dicsőségét. A Te alakodat már láttam hasonló sziklanagyságban, s bevallom, jó volt feltekinteni arcodra; elsuhanni lélekben még magasabbra, oda, ahonnan a Mindenség sóhaja érkezik; az intelmek és szelíd ösztönzések sugara. Azt a nagyságot értem, megértem, de ez, bocsáss meg ezért, különös, profán gondolatokra sarkall. Különösen együtt a vékony s nélküled-kereszttel; hogyan is mondjam? A gondolat bennem az előbbi képre szökken vissza, s az anyákra, akiket hősiességük naggyá tett, minden korban, de akik olyan gyermeket sirattak, s emlegettek, amíg éltek, aki sohasem tért vissza. Naggyá lettek az édesanyák, felmagasodtak gyászukban, fájdalmukban, ám ez a vissza-nem-térés ott volt minden gesztusukban.
Uram, bocsáss meg – csak ülök egyedül, magamban, és gondolkodom. Annyi mindenen. Hogy igen, ki kell tárni Isten házainak ajtajait, kertjeit, de be kell kopogtatni a világ peremeire az ő üzenetével; oda kell menni, ahol már nem is várják. Oda kell menni, de nemcsak az ősi, a mindörökké igéivel; hanem akár legújabb, földi törvényeinek igazával. Hogy az, ami volt, miért rossz, mondjátok, de nagyobb hangsúlyt tegyetek arra: miért jobb az új. S hogy valóban jobb, s hogy valóban – új. Hogy egy nap rög lesz valóban a talpalatnyi jég, nem sár, nem latyak. Erről kell szólni, mert ki folyton másokat támad, mások arcán, szemében mutatja fel a torzulást, a szálkát, az a támadás egyre sűrűbb fátyla mögé rejti önmaga arcát. Ki naponta lel új ellenségre, arról egyszer csak azt kezded gondolni: békére talán nem is alkalmas.
Uram, beszéljünk, ha túl vagyunk rajta. Ami téged vár, talán könnyebb, hisz kétezer éve ismerjük, tudjuk sorsodat. Még tréfák is szólnak, megbocsásd, arról: miért ment oda, tavaly is ott fogták el. Az enyém, az én nagyhetem, ne vedd a szívedre, nehezebb kicsit. Sok éve tart már, hogy egyre erősebb bennem a kétely: egyszer csak mégis elmaradsz; magunkra hagysz, mert mintha Veled sem akarnánk már ennél többet magunknak. Nem tudom.
A minap, hogy zárjam szavam, betértem egy mohácsi templomba; jó volt ott a bizonyosságot hallgatnom. Vagy inkább talán a reményét csak annak.
