Szombat reggel az ebédlőasztalnál üldögélek, s a napfényben fürdő rét az ablakon át oly kedvesen hív tágasságába, mintha a végtelent nyújtaná át nekem, végtelen teret és időt, s ez a mintha éppen elég lesz nekem a teljességhez. Belefér, sőt, távlatai és otthonos határai azt ígérik, ma bármit meg tudnék írni. Például húsvétkor megelevenedő gondolataimat Nagy László Ég és földjéről. Ezeket maga a költő erősítette meg nekem beszélgetéseinkben 1970–1971-ben, amikor angolra fordítottam e művet.

1968-ban Nagy László megírta első nagy versünket természet és technika, hagyomány és modernség ellentétéről és egymásba gabalyodásáról. Mondhatnánk úgy is, az első ökológiai drámát a legfájóbb jelenről. Ez a mű az Ég és föld, egy háromszázötven soros oratórium, az Atya és a Fiúk hullámzó-viharzó, himnikus és átkozódó vitája. Benne megrázó váltakozásai szenvedélynek és tobzódó képiségnek a kőtömörségű, súlyos mondatokkal, ami az ő költészetének minden ízében a sajátja volt.

Elsőnek az Atya lép a színre, a természet és a földművelés világában otthonos, annak tiszteletében és szeretetében élő parasztember. Lehetne ő a költő édesapja is – és mintája, ihletője, sejthetően valóban az is volt. A gyengéd és kérlelhetetlen, a téeszesítéskor földjétől megfosztott Sasorrú, akiről megírta Nagy László, így kiáltotta a pusztába átkát szekere bakjáról: „Nem íneklek ennek a világnak”… A versben kirablott „nincstelenként” tűnik fel. Holott, mint a későbbiekben felsejlik, voltaképpen ő az egész teremtett világ gazdája.

Nagy Béla, Nagy László édesapja, másik fiával, Ágh Istvánnal, 1969.
Fotó: Ágh István tulajdona

 

Hiszen nem volt e mű születésekor még tíz esztendeje sem annak, hogy

a kádári pártmunkások és pufajkások hada kirajzott a magyar vidékre, és hosszú, könyörtelen terrorkampányban bekényszerítette a „termelőszövetkezetekbe” a magyar parasztságot.

 A könnyebb élet és a gépesítés ígéretével, különadókkal, rábeszéléssel, fenyegetéssel, akár kínzással: ekkor törték meg a magyar falu gerincét, ekkor indult be a magyar parasztság felszámolásának programja. A paraszt földvagyonát, de nagyobb igásállatait is be kellett adja „a közösbe”, s a téesznek valójában így alkalmazottjává vált. Ő, aki ősei módján évszázadok óta szabadon döntött gazdaságának, háza tájának ügyeiben, munkáiban, most ilyen-olyan főnökök kiszolgáltatott beosztottja lett – ennek a lelki változásnak a sokkja még nagyobb volt talán, mint az új anyagi  kiszolgáltatottságnak.

És az ördögien elszánt és pragmatikus Kádár-politikában, a forradalom utáni megtorláshullámok során nem történtek véletlenek. Éppen amikor csúcsára ér a téeszesítés kegyetlen hadjárata, 1961-ben határozza el egymás között Aczél György és Major Tamás, hogy új, modern épület kell a Nemzeti Színháznak – és a hatalmas ellenkezés dacára, hatvan évvel ezelőtt, éppen 1965. március 15-én robbantják le a régi Nemzeti európai rangú épületét. Éppen a kisbetűssé lefokozott és a hatóságok által rettegett nemzeti ünnepen, óriási arculcsapásként az egész nemzetnek és egész független színházi hagyományának. A cél világos: a munkásság után megtörni a parasztot és megtörni az értelmiséget, aztán hagyni élni s valamikép alkotni a szétvert társadalom egyedeit – ez volt a kádári recept. Nem jött létre sem kiegyezés, ahogy Haraszti Miklós állította később, sem konszenzus, ahogy mások.

Az Ég és föld azonban nem politikai tandráma. Mégis, e nagy költői mű rejtett szólamaként Nagy László a parasztság kisemmizésének tragédiáját is meg tudja jeleníteni, miközben az eseményeket még nagyobb világdrámákba ágyazza szimbolikus és mitikus nyelven.

Az oratórium kezdetén a Hang vezet be bennünket a vagyonából kiforgatott Atya mostoha és gyönyörű világába, ahogy a télből a tavaszba fordulás kozmikus kibomlásának idézi fel képét vad és hatalmas léptékű, és mégis gyengéd képzelettel.

Ekkor jelennek meg a Fiak, a vadászrepülő-pilóták:

és akkor mennydörgető fiai jöttek újra, / csíkokat húzva és megfertőzve a kéket, / kócolódó koszorút ontva a szivárvány / kihűlt helyébe, körözve, hangrobbanások / sorozatával rombolva a házat tovább – / az atya pedig tenyerébe fogta fejét, / nehogy elrepedjen, pántolta boldogtalanul

Hát igen, a hangrobbanások! Iszkázon, Nagy László szülőfalujában, a Somló táján s az egész Bakony vidékén, le a Balatonig, Keszthelytől Fűzfőig, Tapolcától Csórig.

Huszonöt éven át hallottam őket én is naponta a tihanyi nyarak alatt. Hangrobbanások rombolták a vidék terméskőből sárba rakott évszázados házfalait. Repedtek és omlottak lakóházak és présházak vastag falai a gyakorló vadászgépek miatt. Mert Európában 1945-ben a szovjet hadsereg egyik fő szállásterülete lett Veszprém megye, laktanyákkal, tankgyakorló-pályákkal, repülőterekkel, katonai konvojoktól eldugult utakkal, vegyi üzemekkel és bombasilókkal – és igen, atombombasilóval is, amint azt 1990-ben megtudtuk. Ilyen volt akkoriban a Balaton-felvidék magyar édenének komor háttere.

Hogy teljes gazdagságában értsük az Atya és a Fiak kapcsolatát, csaknem egészében kell idéznünk az utóbbiak első megszólalását:

Jóreggelt jó atya, jóreggelt édesapánk, / jöttünk ide újra, tisztelgünk neked jelekkel, / fejed fölött a gépek visító liliomát / kitűzzük az égre és untalan látnivalót / varázsolunk vén szemeidnek, ujjongjanak, / emelkedj ki végre bibliai sötétségedből, / éjjeléből a földnek, börtönéből a zöldnek, / emeld föl arcodat hozzánk az új ragyogásba, / rohamozóit a végtelenségnek figyeld rajongva, / jó reggelt jó atya, jó reggelt édesapánk!

Meglehetősen gazdag asszociációkat indít el bennünk e beköszöntő.

Látjuk, a fiak szeretettel és tisztelettel szólnak atyjukhoz, a felfogásuk szerinti ajándékkal köszöntenek be, a kondenzcsíkok virágcsokrát rajzolják fel neki az égre, hogy szemei ujjonghassanak. De e kifejezésben, a kondenzcsíkok virágcsokra, már ott rejlik a kérkedés, a büszkeség is, hogy ők, íme, kiemelkedtek „börtönéből a zöldnek”, virágaikat ők nem kertben nevelik, nem a Föld sarában, hanem az űrbe rajzolják. Köszöntésükben a leereszkedés, a vállveregetés is megszólal: az ő fogalmaik szerint az öreg „bibliai sötétségben”, a „földnek éjjelében” él. A „bibliai sötétség” kifejezésben a kommunista brosúrák nyelvezetére ismernek rá azok az olvasók, akik még emlékeznek az ötvenes évekre.

Az Atya nem fogadja örömmel fiait, ellenkezőleg:

hát itt vagytok újra, ádáz kölkei a földnek, / megéreztem újra, a gyomromat előbb / kavartátok föl mint az eget, és fuldokoltam, / tudván: a levegőt is elcsavarjátok a számtól, / száguldó zsiványok, ti köszörült kard-szárnyúak, / ti bivalybőr-sapkások, ti gömb-fejűek, / ti üveg-ököl- szeműek, ti orcátlanok

A pilótaöltözék kellékeit, mint minden egyebet e felfokozott versben, Nagy László itt apokaliptikus képek baljóslatúságával láttatja.

A bőrsapka és a plexiüveg túlnő a maga tárgyi realitásán, egyszerre lesz félelmetes és szimbolikus, megelőzve az űrfilmek hamarosan kirajzó divatjának földöntúli alakjait. Hollywood kamaszromantikájának archetipikus vonzásait és rémületeit keltik fel a pilótaöltözékek az Atyában, mindnyájunk ősi lidérces álmait. Az „orcátlan” szó ereje nemcsak tájnyelvi ízétől erősödik: azt az arcnélküliséget is jelenti, amit a pilótasisakba, szkafanderbe öltözés mozzanata idéz fel: a középkori vasas lovag személytelenségét, de a modern személyiségvesztés súlyos szindrómáját is.
De nem szimpla tandrámával traktál bennünket Nagy László: hiszen ő a pilóták világában is otthonos. Mert amint lelkében a természet és az archaikus hagyomány fia maradt, a város és a technika fia is lett, a modernség fia, aki átérzi a pilóták magasba emelkedésének eksztázisát. Mint ahogy megragad szinte mindannyiunkat az ikaroszi repülésvágy és a technika mágiája, és gyönyörködtet a kozmosz és a mikrovilág eszközeinknek feltáruló szépsége.

Kibontakozik előttünk az egész oratóriumon végigvonuló világdráma kettős képvilága,

nyelvezete és tematikája. Az Atya Fiai Gagarinok lesznek, akik előtt, mint ők maguk mondják, „az istened folyton hátrál”. Mire az Atya válasza: „Ahol a lehetetlen, ott áll mindig az Úr”.

Mire a Fiúk:

„de isten nincs, ami nincs, azt nem lehet mérni”.

Az Ég most már nemcsak a pilóták hona az oratóriumban: a Nagy László-oratórium képvilága itt csatlakozik vissza, az Atya révén, a tradicionális jelentéskörbe. Az Atya a Fiúk egén túli Égben hisz, a „lehetetlenben”, Isten honában. Ahogy a modern teológus, Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa írja egy helyt, Isten misztériuma, „szabadsága botrányos a filozófia és a tudomány szemében”, merényletnek számít a haladás és a ráció szellemisége ellen. És különösen annak számít Isten fiának, Jézusnak feltámadása
a keresztre feszítés után.

Százhúsz soron át folytatódik a gyászénekké súlyosbodó oratóriumban ez a valóban szívbe hasító viaskodás.

Majd pedig a felesége halálával árván maradt Atya utolsó veszteségét panaszolja, gyászolja el: elvesztette maradék társát, egy fehér gödölyét, piros-szalagos gödölye lányt, akit Reménynek nevezett el, s akit legelészni kísért a virágos rétre, emberi szóval szólva hozzá. A gödölyét megvakították a hangrobbanások ártó hullámai:

süvegököl-szemmel a világot megveritek, / szérűmre lenéztetek, s vak lett a gödölye!

FIÚK

Vak lett a gödölye, ó vak remény, vak, vak, vak.

ATYA

Vakogtok sírbontó ebek a koncra, de én / annyiszor zúzódtam s jajdultam el kéken, lilán, / ahányszor a gödölye nekiment falnak, fának / neki a fejsze fokának és hordta fején, / a játékvér-csillagát akár egy árva kislány, / aki ha táncol, megütik – nem bírtam elviselni, / nyakára a szalag mellé odatettem a kést.

Az Atya egyetlen védelme a világban immár csak a kis gödölyeprém, ezt veti hátára, s „a korom estben” indul meghalni a két sír, felesége és a gödölye sírhalma mellé, a maga sírgödrébe.

Az oratóriumot a megrendült, de értetlen Fiúk szavai zárják:

Ó, ne bánts már, végre nyugodj meg, jóéjszakát, / Neked jóéjszakát, édesapa, jóéjszakát!

Az oratórium végén, a halálban az Atya bibliai óriásként magasodik fel, mint ahogy felmagasztosul a gyermeki tisztaság bibliai megtestesítője, a fehér gödölye is, akinek rokonsága Isten bárányával belénk nyilall.

A Nap Kiadó sürgetése adta kezembe újra e verset idén, húsvét előtt. És miközben tanulmányomat írtam a versről, rádöbbentem: a Remény, az Atya kis gödölyéjének mártíromsága révén Nagy László hozta el nekem idén a húsvét lelkiségét.