A költőt két alaptulajdonsága vitte a költészetre, melyeket egynek-egynek is tekinthetünk: nem tudott korán lefeküdni, és nem tudott korán fölkelni. Ezenfelül sápadt is volt, sűrű fekete haja is volt, pénze sem volt. Minden kellékkel föl volt szerelve, hogy legalábbis közepes költő legyen belőle.

Elővette tehát ceruzáját, s megkezdte az emberiség ellen való aknamunkáját. Leírta ezt a két szót: Rád írom - és: rádírom. Ezzel megvetette első, mégpedig szerelmi költeményének alapjait. Mert e két szó köré, mint maga köré, tüstént megindult a kristályosodási folyamat, így:

 

Szerelmedet várva

Versemet Rád írom,

Avagy, hogy mást mondjak,

Hol is a rádírom?

 

A kristályosodási folyamat befejeződésével készen volt a három strófás szerelmi „költemény”. A költő hamarosan megkapta az első szerkesztői üzenetet is: „Itt-ott még kissé döcög, de csak folytassa! Mi már ebben a próbálkozásban is látjuk az oroszlánkörmöket. Igazi oroszlánkörmöket ugyan még soha nem láttunk, de öreg Afrika-járók azt mondják nekünk, hogy azok pont így néznek ki. A »Rád írom« és a »rádírom« játékos rím, mesteri ötlet. Ön a jövő zenéje! Önre van szüksége e kornak, ennek az expresszionizmustól, aktivizmustól és más izmusoktól agyonkompromittált és szegény beteg kornak.”

A költő, miután megfogadja, hogy soha az életben nem vállal semmiféle polgári munkát, s életét az irodalomnak szenteli, hozzálátott második költeményének megírásához.

A költemény alapja megint két szó lett: Arany csolnak - és parancsolnak. Ez a költemény már meg is jelent az Egetvívás című irodalmi lapban, mely a fiatal oroszlánköröm-tulajdonosnak volt az arénája. Hogy el ne felejtsem, ez is szerelmi vers volt. A költő különben el is határozta, hogy a szerelmi lírát fogja előszeretettel művelni.

Hogy ezt zavartalan sikerrel tehesse, szakított Ővele. Az Ideáljával, egy csinos és kedves barna kislánnyal. Mert a költő alapjában véve nem volt egészen ostoba ember, s így kellő időben észrevette, hogy: vagy barna kislány, vagy szerelmi költészet! Másképpen: gyönyörű szerelmi költemények csakis a teljes és tökéletes szerelmi boldogtalanságból fakadhatnak. Mivel pedig a szóban forgó barna kislány már-már csaknem meghallgatta a költő esdeklő kéréseit, szükségessé vált a gyors szakítás. Igenis, céltudatos költő, ha véletlenül nem olyan szerencsés, hogy már „ab ovo” boldogtalanságra kárhoztatott szerelmi epekedésbe esik, szakít szerelmének tárgyával.

A költő persze, költői működésének során - fokozatosan fejlődött. Csakhamar annyira jutott, hogy már nem játékos rímekből indult ki, hanem minden egyes költeménye valóságos élményből fakadt. Hogy hogyan fakadt az élményből a költemény? Ez egy eseten, amelyet elmondok, gyönyörűen szemlélhető. Íme az eset:

A költő a kávéházban ült, mégpedig az ablakban. És sóvárogva nézte ablakon keresztül a zajló életet. Különösen a nőket. Versen is törte a fejét, de nem volt témája. A zajló életet tehát abból a szempontból is sóvárogva nézte, hogy vajha ez a zajló élet valami „feldolgozható” motívumot vetne ki magából. Olyan sóváran nézte tehát a zajló életet, hogy sötét szeme majdnem kigyúlt, sápadt arca falfehérré vált, ajkai remegtek, sűrű fekete haja szinte felborzolódott. Irodalmi tankönyvek ezt az állapotot a „szülés fájdalmá”-nak mondják.

Hát amint sóvárogva nézi a költő az üvegen át zajló életet, egyszer csak elsétál ám az ablak előtt két szép kislány. Olyan szépek voltak, mint két virágszál – hogy magam is belekontárkodjam egy szerény hasonlattal a költészetbe. A költő rájuk néz, ők is néznek a költőre. Az egyik így szól a másikhoz:

– Nézd azt a majmot! Olyan, mint egy pávián!

És mindketten elnevették, mondhatnám elvakkantották magukat.

– Ah! Ez „agi”! Felhívás kalandra! – dobban meg szíve a költőnek, aki csak a mozgó ajkat s a nevetést látta. – Utána kell menni! Megyek is! – buzgott a költő. Buzgott, de nem mozdult. Nem mozdult, hanem habozott. Mert ha megy, akkor esetleg sikeres kalandban lesz része, s nem születhetik meg a költemény. Márpedig: első a művészet.

A költő tehát ülve maradt, még egy utolsó sóvár tekintetet vetett a két leányka után, azután elővette ceruzáját, s elkezdte sorait róni a papíron:

 

Ó, hölgy, ki tekinteted

Égi mosollyal rám vetéd!

 

1925