Nehéz jobb helyszínt elképzelni egy gyerek fölnövekedésére, mint ami nekem adatott a Százados úti művésztelepen. A kényszer vitte oda a családomat, de milyen szerencsés kényszer! Szüleimnek házasságuk első tíz évében – egy, majd még egy fiúval gyarapodó családjának – semmilyen lakásuk nem volt, a Képzőművészeti Főiskola Herman Ottó úti kollégiumának mosókonyhájában laktunk. Egyetlen apró helyiség, a szomszéddal közös előszobából függönnyel leválasztott parányi konyha kis rezsóval. Azután innen is el kellett mennünk, a mesebeli szegénységből a mesebeli jólétbe. Egy évig a kecskeméti művésztelep lakói lettünk, kolompoltak az ebédhez, személyzet takarított. Ám innen is költözni kellett. Végre, 1961-ben kiutaltak nekünk egy lakást a Százados úton. Apám húgával együtt öten laktunk egy szobában, de itt már volt saját konyhánk, fürdőszobánk fafűtéses bojlerrel, és legfőképpen volt hatalmas kert, kutyák, macskák, gyerekek, szemben pedig az általános iskola, ahová a bátyámmal attól kezdve jártunk.
Összesen ha százan éltek akkor a művésztelepen, mégis annyi volt a gyerek, hogy majd minden évjárat külön csapatba szerveződött. Három és fél évvel idősebb bátyámnak egészen más csapata volt, másfelé jártak, velünk, kicsikkel nemigen érintkeztek, ha csak a foci nem került sorra, abba már mindenki beszállhatott. Külön jártuk húsvétkor a lányos házakat is, borzasztó kölnikkel permetezve szegényeket, mégis örültek, csalódtak volna, ha nem megyünk. Kaptunk piros tojást meg egy vagy két forintot, azzal délután remekül lehetett snúrozni hátul, ahol nem jártak a felnőttek.
Ha csak egyetlen emléket kellene fölidéznem gyerekkoromnak azokból az éveiből, amelyeket a Százados úti művésztelepen töltöttem, akkor legszívesebben egy vasárnap délelőttöt hoznék elő a hatvanas évekből. Gyerekcsapatunk, négyen szobrászok gyerekei, egy festő lánya és egy színész fia (neki a nagyapja volt festő) történetesen a szobrász Győri (Győry) Dezső műtermét lepte el. Róla már akkor is tudtuk, hogy ő faragta újra az egykor a Kálvin téren, ma az Erzsébet téren álló Danubius-kutat, amely a második világháborúban súlyosan megsérült. Onnan tudhattuk, merthogy ott állt a műterem mellett az egyik hatalmas, dús keblű nőalak gipszből, arról tördeltünk le gipszdarabokat, hogy az aszfalton kirajzoljuk az ugróiskolát és a lábteniszpályát.
Szóval Győri Dezső műtermét leptük el, mert róla tudtuk, hogy más szobrászokkal ellentétben elviseli a jelenlétünket. A vasárnap a szabadfoglalkozású művésznek persze éppen olyan munkanap, mint bármelyik másik. Dezső bácsi is dolgozott, a budai Várpalota valamelyik háborúban megsérült szobrának modelljét mintázta, hogy az alapján majd újra kifaragják. A szobor történelmi kosztümös férfialakot ábrázolt, csatos cipővel a lábán. Hogy lekössön minket, Dezső bácsi versenyt hirdetett: a megadott minta alapján mintázzuk meg mi a cipőcsatot, és a legszebb rákerül a szoborra, a győztes részalkotója lesz a műnek. Mindnyájan kaptunk agyagot, és buzgó mintáztunk ott, a műteremben, órákon át. Hogy végül melyik csat került rá a szoborra, nem tudom, de valahányszor a budavári Nemzeti Galéria oromzatának szobraira pillantok, tudom, hogy közöm van hozzájuk.
Amibe egy gyerek beleszületik, belenő, azt természetesnek fogadja el. Nekünk a művésztelepen az volt természetes, hogy szobrászok, festők, grafikusok között élünk. E mindenféle díjakkal és elismerésekkel kitüntetett művészeket sajátos, önkéntelen rangsorba állítottuk, aszerint, hogyan viszonyulnak hozzánk, gyerekekhez. A mi rangsorunkban például a tisztes középszert képviselő Győri Dezső elöl állt, de a nála amúgy kvalitásosabb Grantner Jenő, a neoklasszicista római iskola markáns képviselője, aki még a köszönésünket is legföljebb ha foghegyről viszonozta, sokkal hátrébb.
Az első hely vitathatatlanul Búza Barnát illette. A gyerekek, a pelenkástól a nagykamaszig mind bejáratosak voltak hozzá. Ha nyitva találtuk az ajtót, nem emlékszem arra, hogy elküldött volna minket. Évtizedek gondos munkájával teremtett művészi rendetlenségben, szobrok, szerszámok, rajzok, állványok között dolgozva nem zavartatta magát a mintázásban vagy a rajzolásban, mesélt, mesélt, mi pedig csodálkozva hallgattuk akkor is, ha már csak ismételte magát. Horgásztörténeteket beszélt el nagy halakról, ebben kifogyhatatlan volt. Meg is mutatta a botjait, amelyekkel fogta őket, szóval igaznak kellett lenniük a történeteknek. Megtanított köpőcsövezni, a hosszú alumíniumcsőből hirtelen fújással kilőni az agyaggalacsint, amely szépen szétlapult a házfalon. Sokat mesélt az 1935/36-ban Rómában töltött hónapokról, például arról, ahogy szerelembe esett az abesszin alkirály lányával. Hittük is, nem is, amiket mesélt, de nem is ez volt a lényeg, hanem az otthonosság, ami körülvette őt.
Mikus Sándorról, aki műszerészből autodidakta módon képezte magát szobrásszá, tudtuk, hogy ő volt az 1956-ban ledöntött Sztálin-szobor alkotója, ettől azonban még kedveltük közvetlenségét, természetességét. A műtermébe ugyan nem léphettünk be, de volt, hogy két Kossuth-díjával beállt közénk focizni, ezt nagyra értékeltük, s igazunk is volt.
A Sztálin-szobornak még a modellje is akkora volt, hogy külön épületet kellett hozzá emelni,
amelyet aztán lebontottak, mi már csak a falak nyomát láttuk a fűben, ahol focizni szoktunk.
Szlávics Lászlóban, a szürrealista festőben és ezermesterben azt szerettük, hogy bármilyen javítással fordulhattunk hozzá: Megheftöljük, Gabikám, megheftöljük, mondta, mikor az eltörött biciklipedált vittem hozzá, és rendesen meg is hegesztette. Vasakkal, drótokkal, millió szerszámmal, vaskos munkapadokkal zsúfolt műtermében éveken át gázzal hajtott repülő szerkezeten dolgozott. Egy konzervdoboz formájú fémtartályból csövek álltak ki, azokon át kellett volna az égő gáznak kiáramlania. Ha begyújtotta, durrogott, mint a fene, de meg se mozdult. Nekünk, gyerekeknek így is nagyon tetszett.
Ott lakott Csorba Géza, Kossuth-díjas ő is, sok egyéb mellett a Liszt Ferenc téri Ady-szobor alkotója. Róla tudtuk, hogy nagyon jó szobrász, tiszteletteljes távolságból érintkeztünk vele. Apró termetéhez képest meglepően mély hangja sokszor kihallatszott, ahogy vele élő húgával pörölt. Beteg vagyok, kiabálta Herminke, a húg, mire a mély hang válaszolt: én vagyok a beteg! Egyszer egy ezüst zsebórát ajándékozott nekem, bele volt vésve a fedelébe, hogy a vezérkari főnök ajándéka. Buta fejemmel szétszedtem, a darabok elkallódtak, azóta is bánom, felnőttként kénytelen voltam venni egy ezüst zsebórát, hogy enyhüljön a hiányérzetem. Igazából többet is vettem, de a hiány azért megmaradt, majd velem elmúlik.
Moldován István, a tájképfestő számunkra, gyerekek számára arról volt nevezetes, hogy hatalmas cseresznyefa nőtt a háza előtt. Márpedig az lehetetlenség, hogy az ember, ha gyerek, ne másszon föl a cseresznyefára, és ne egye tele magát már akkor, amikor még csak rózsaszín a gyümölcse. Moldován legtöbbször megengedte, hogy fölmásszunk, csak mindig azt kérte, hogy ne tördeljük le az ágakat. Mi igyekeztünk is, de valahogy mindig letörött néhány. Iparkodtunk gyorsan eltüntetni őket, mielőtt a festő újra kijön a házából.
Kicsit arrébb lakott Gábor Móric, a már akkor is öreg Gabi bácsi, kedves, mosolygós festő, a művésztelep alapító lakója. Hozzá néha be lehetett menni, kevés, ám múzeumi szépségű bútora volt, a műtermének padlója is lakkozott. Majd száz évet élt meg, részben talán azért, mert jóval nyolcvan fölött is mindennap begyalogolt a Százados úttól a Keleti pályaudvarig és vissza. Buszból, autóból sokszor láttuk őt, ahogy görbe háttal, botjára támaszkodva megy vagy jön visszafelé.
Ki jut még eszembe? Szabó Iván, évtizedekig a Képzőművészeti Főiskola tanára, nagy történetmesélő, egykor néptáncos, nyolcvanéves koráig gyakorló lovas, gyerekszerető, közvetlen ember. Kuruc D. István, jó és sikeres festő, Kossuth-díjas, elmaradhatatlan gyufaszállal a szájában. Hozzá néha bemehettünk, de a gyerekekkel a hangot nemigen találta meg. Volt viszont egy gyerekméretű szekere, különben az igazi hű mása, azt sokszor odaadta, húztuk egymást körbe a telepen, zörgött kegyetlenül, az volt benne a legjobb.
A lakókon kívül bejárt a művésztelepre egy sereg más ember is. Kóbi például, akiről annyit tudtunk, hogy mesteri módon önt gipszmintát az agyagszobrokról, sok szobrász foglalkoztatta. Cingár lábú, nagyhasú ember volt, a nagy hasán lehetetlenül bő rövidgatya lógott, velünk nem tárgyalt, ment a dolgára. Annál többet beszélgettünk Művész úrral, a bolond festővel. Az igazi nevét nem tudom, ő is csak bejárt a művésztelepre. Mindig nagy rajzmappát hurcolt a hóna alatt, de soha nem mutatta meg, mi van benne. Viszont szívesen szóba állt velünk, gyerekekkel, elmesélte különböző találmányait. Komolyan vett minket, mi is őt, soha nem ugrattuk, kedveltük. Azóta tudom, hogy több ilyen összezavarodott gondolkodású Művész úr járt-kelt már a világban, talán ma is jár néhány. Nekünk az volt az igazi, akit mi ismertünk.
Eszembe jut Tuta, a fiatal szobrász, ő is csak bejárt a művésztelepre, nem lakott ott. Sokat beszélgettünk a padon ülve, lehettem tízéves, büszke voltam rá, hogy olyan komolyan vesz. Nemrég tudtam meg, hogy Dombrovszky Istvánnak hívták, sugárzóan tehetséges volt, kivetette magából az akkori hivatalos kultúrpolitika, ebbe beleroppant, s huszonnégy évesen öngyilkos lett.
Talán, ha ő is a művésztelepen kap lakást, másképp alakul a sorsa. Mert
itt mindig is jó esély volt a hosszú életre. Búza Barna két hónap híján száz évig élt, Gábor Móric kilencvenhétig, nyolcvan fölött tucatnyian.
Van itt valami a levegőben, vagy inkább az emberek közötti kapcsolatokban, ami jót tesz az egészségnek. Az élet különleges ajándéka, hogy hatvan évvel odaköltözésünk után még mindig sűrűn időzhetek ebben a szép parkban, hiszen kilencvenedik életévén túl itt él Marton Magda grafikusművész is, az édesanyám.
Borítókép: Búza Barna szobrászművész a műtermében. Fotó: Aradi Péter/Fortepan
