Az akkori történések most itt zajlanak, csak éppen autópályának hívják a vasparipát, a Hudson-erőd viszont nem más, mint a söröspataki medveles. Lukács Csingacsguk és Winnetou egy személyben.

– Két farkasnak kell jönnie egy szarvasborjú teteméhez közel – suttogja a vadőr. – Láttam már mindkettőjüket reggel, majd megtaláltam a borjút, amiből ettek. Ezért jöttünk vissza most estére. Tele lehetett a hasuk, mert jót zabáltak belőle, de még jócskán maradt a szarvasból.

Lukács egy fatörzsnek támaszkodva kémleli a tájat távcsövével, én leguggolok, hogy kevésbé látszódjak, és próbálok minél inkább mozdulatlan maradni. Alattunk a gyér bükkösben egy rég elhagyatott szekérút látszik. Nagy szél kerekedik, csak fújja szemembe a havat. A vadőr irányát vizsgálja, majd tovább suttog:

– Nekem vagy ellenem dolgozik? Ha szembejön velem, nem viszi a vad orrának a szagom. Ha kavarog, az a legrosszabb. Évtizedek óta élek együtt a havasi széllel. Jó barátom. Mutatja, merre járnak a medvék, a farkasok és a hiúzok. Nem árul el, én követek el hibát, ha olyan irányban helyezkedek el, hogy segítség helyett nem marad esélyem, hogy meglássam az állatot. Mert az állat óvatos. Ha szagot fog, elő sem jön, hanem hosszan kerül el engem. A széltől nagyon sokat lehet tanulni. Nemhiába hallgatom gyerekkorom óta. Erre még nagyapám és apám tanított. – Élj együtt a széllel, ne ellenkezz vele, mert megbánod. Rajtad múlik, hogy ellenséged lesz-e vagy barátod. Ezért, ha kimegyek a vadonba, először rá figyelek. Hangja sokféle, lehet kellemes, barátságos és fenyegető, ellenséges. Ha halkan fúj, megnyugtat. Ha hangosan, figyelmeztet.

Lukácsot hallgatva önkéntelenül Assisi Szent Ferenc Naphimnuszára gondolok:

Dicsérjen jó Szél-öcsénk is, frissen fúvó,
oszthat Derűt, hozhat Borút: minden szél jó!

Simogat, cirógat, süvít, süvölt, üvölt, sikolt, ordít, tombol, lanyhul, csendesedik – minden szél más.

– Már meg tudom különböztetni, mennyire erős vagy gyenge, mikor, honnan jön, merre tart – folytatja a vadőr. – Milyen keveset figyelünk rá! Mert egyre többször tartózkodunk zárt térben. Az utolsó pillanatot is úgy képzelem el, hogy az ember bárhol van, füle utoljára süvítést hal. Nagy szélsüvítést. És akkor egyszer csak csend lesz. Végtelen csend. Remélem, még távolabb vagyok tőle. Amíg gyerekek vagyunk, alig tudunk megtanulni beszélni. Felnőttként alig tudunk megtanulni hallgatni.

A farkasok nem jönnek. Visszagyalogolunk a terepjáróhoz. Elindulunk Söröspatak felé, hogy, ha már így alakult, legalább a medvéknek adjunk enni. A csomagtartóban egy zsák kukorica, mellette a csörlő, amivel le tudjuk engedni a szórót, hogy aztán teletöltve visszaemeljük a két fa közé kifeszített drótra. Az út egyre meredekebb, a táj néma és fehér. Elérjük a fenyőhatárt. A vadőr ideadja a kulcsot, kiszállok, ahogy szoktuk, kinyitom a sorompót, majd miután áthalad a terepjáró, visszazárom. Magunkra maradunk a térerőtől mentes vadonban.

Mintegy kétszáz méterrel a les előtt megállunk. Lukács kikapcsolja a motort. Hangtalanul szállunk ki, az autó ajtajait nem becsukjuk, hanem csak benyomjuk, nehogy elriasszuk a vadat, ha éppen erre járna.

Söröspatak mellett gyaloglunk. A víz néha feltör a jég alól, aztán újra eltűnik. Lukács előttem megy, hátán a kukoricás zsákkal, felemeli a lehajló fenyőágakat, úgy bújik át alattuk, hogy utána egyenként kezembe adja, nehogy szembe csapjanak. Igyekszem a nyomaiba lépni, hogy ne ropogjon a fagyott hó. A nap átsüti az erdőt, amely télen is ezernyi színben pompázik. Mikor a szóró tisztására érnénk, Lukács hirtelen megáll, és kővé merevedik. Hátrafordul, majd némán előremutat. Óvatosan lépek mellé, és kimered a szemem, ahogy tekintetem a vadőrét követi.

Egy sárgás test halad át a fák között tőlünk ötvenméternyire, mígnem kiér a nyílt terepre. Alakja középmagas. Oldalán fekete foltok. Óvatosan lép, fejét ide-oda fordítva figyel. Lukács kezembe nyomja távcsövét. Arcomhoz emelem. Jól látszik az állat fülén az ecsetszerű pamacs. A vadőr még halkabban suttog:

– Semmi hangot nem ad ki, csak párzáskor hallik a hangja. Kívülről nem látszik a neme. Hét-nyolc éves lehet. Tizenkét-tizenöt évet él. Márciusban pacsmagol. Vemhességi ideje hatvanhét-hetvennégy nap. Májusban jönnek az utódai. Most tőle függ, közelebb merészkedik-e vagy nem...

Már annyiszor elképzeltem, hogyan zajlik le találkozásunk. Most itt halad előttem. Álmodok? Vagy mégsem? A hiúz megáll. Hosszan néz valahová. Valósággal mozdulatlanná válik, így gyönyörködhetek látványában. Még egyszer megcsodálom nemes fejét, sárgás-vöröses testét, amely most összehúzódik. Ekkor még nem tudom: a következő pillanatban nyílként robban. A szél nekünk dolgozik, mert még nem vesz észre. Valamit kapirgálni kezd a hóban. Mintha játszana. Majd megint figyel. Óvatos, mint egy tapasztalt harcművész. Nincs fölösleges mozdulata. Csak akkor emeli fel fejét, ha kell. Hirtelen felénk néz. Szúrós tekintete örökre belém rögzül. A következő pillanatban beugrik a fenyők közé, és végleg eltűnik. Nyomát még pár pillanatig őrzi a csillámporként fénylő hó.