A sírok most kitátják szakadatlan
nyammogó, vén, fogatlan
szájukat, és visszaköpködik a daliás
vitézeket a csatamezőre, nem vitás,
hogy megelégelték a múltat,
a szunnyadás évei túl hosszúra nyúltak,
ideje az egykori csatát lejátszani újra,
nem porhanyós anyaföld mélyére bújva
hagyni a tudósokat, találgassanak,
s egy öröklétig kúszni a salak
vak mélyein, ez nem férfinak való.
Csontokból fürgén összeáll a ló,
lerázza magáról évszázadok porát,
nohát,
prüszkölnek és potyogtatnak a mének,
vérré vált újra a hullaméreg,
inak feszülnek ruganyosan,
a színpadszerű porondon állva
a korabeli hadviselés királya,
a török katona, nagy csontcsörgéssel, marionett gyanánt
haptákba vágja magát, aranycsipkés, kikalapált vértek,
sisakokon színes forgók, turbánok, boglárok,
drágakövekkel kirakott csótár, itt állok,
belekáprázik a szem,
belehomályosodik az értelem,
mert bár a történelemben soha sincs „mi lett volna, ha”,
most mégis megismétlődik a csata.
Ezek a lovasok átkeltek a Karasica vizén,
vígan kurjongat a hadinép, nyerít a mén,
s a nap megszárította őket, mire felálltak a meddő
síkon, hol se cserjék, se domb, se víz, sem erdő.
Sarlós Boldogasszony ünnepére a magyarok összecsődítették
a rendeket, a parasztság s a nemesség
apraja-nagyját, mondván, a királynak
segítségre van szüksége, hisz Szolimánra várnak,
ki nekidurálta magát, a Szerémséget lenyelte,
s már könnyedén hazánk ellen ügetve
végigtarolná azt is, a nőket vérbe gyalázva,
és mint mákgubókkal, emberfejekkel gurigázna,
szent helyeket becstelenítene, papokat megkínozna,
felnevetne az égre vérszomjasan torozva.
A lengyelek s Velence népe
már az oszmánnal szövetségre lépve
cserbenhagyta a magyart, talán a pápa
csördít pár tallért a kasszába,
hogy lehessen zsoldosokat fogadni,
veressünk ezüstpénzt, vessük ki a sarcot,
a morvát, franciát riasszuk, kudarcot
ne kelljen vallani, s mutatni hátra arcot.
Az összehívott seregek csak késtek,
s a király kedvenc lovának is befellegzett végleg,
rossz ómen ez, a Szűzanya segítsen,
mindkét karjával a könyörülő Isten!
Levelek íródnak, haditervek forrnak,
futárok kavarják fellegeit az augusztusi pornak.
Nyakunkon immár Pétervárad eleste,
kapkodva választottak vezért a seregbe.
A Csele-patakból fiatalosan, sebten
kipattan a király, vonakodók közt ő az egyetlen,
aki harcolni akar, de megy a suskus mögötte,
szorít az idő, s Tomori, ha már a sír kiköpte,
komoran dünnyög, bitang lesz húszezernek
szembenézni háromszor annyival, ezek itt berezelnek…
Kristóf meg a vajda meg a csehek még mind messze,
bár az ügy nincs egyelőre veszve,
hajók merülnek ki a Dunából puskaporral
és tűzszerekkel, a jövő bármit forral,
most nekivágunk újra, erőnket kétszerezvén
remény, hogy az ellen ágyúsainak egy része keresztény,
s hátha ezek majd lőni vonakodnak,
hátha nem száll fejébe a dicsőség a magyaroknak,
s nem rontanak előre,
míg fejünk felett ágyúval ellőve
kaszál az ellen sorainkban,
hátha a jobb szárny félelme tovaillan,
s nem futamodnak meg, s a királyt se sodorja
el kísérete oldalt, a csalitosba,
s hátha Tomori vezérnek levágott fejét sem
hurcolják diadallal lándzsavégen,
s nem tűzik a császári sátor elébe,
hátha nem omlik húszezernek vére,
hátha nem száll a rothadás a rétre,
hátha nem szétszaggatott ország lesz a vége…
És mikor nénikém ötszáz év múlva idősek otthonába
kerül, a kapukód hátha
nem ez a jól megjegyezhetően
végzetes dátum lesz majd, egy-öt-kettő-hat, és ő sem
halna meg a testén elharapózó
ráktól, lelkünk se lenne torzó,
és nem mondogatnánk folyvást,
nekünk Mohács kell, sok óriást
nem kéne irigykedve, bágyadt
borúval néznünk színpadán a világnak.
Lehetnénk akkorák, amekkorák, se kisebbek,
se nagyobbak, Uram, add meg a sebnek
a gyógyulás valószínűtlen kegyelmét,
fájdalma csillapuljon, bennünk Mohács legyen emlék.