Alig várta, hogy elinduljanak otthonról. Ritka, hogy mind elmennek, de aznap kitűnő sétaidő volt. Hívták, tartson velük, habozott is, ám reggel óta kaparó torka elég indok volt otthon maradni. Végre kicsit egyedül, otthon! Ilyenkor felfedezőútra indult a házban, nézelődött, szaglászott, álmodozott, emlékezett.
A nappaliban tanulmányozta a szőnyegek mintáját és a függönyök csipkéjét. Végigmustrálta a kristályokat, gyertyatartókat, szobrokat. Amelyiket nagyon porosnak látta, ahhoz közel hajolt, teleszívta tüdejét levegővel, hatalmasra fújta az arcát is, benntartotta, várt, mintha vulkánkitörés készülődne, végül hatalmas erővel kiengedte. A tovaröppenő porszemeknek utánanézett, megfigyelte, hol szállnak le. Szeretett ujjával a poros felületre szívet, hullámot, csigavonalat rajzolni.
A konyhában szemügyre vette a háztartási gépeket. Kedvence a piros vízforraló volt. A gyümölcskosárban mindig az évszaknak megfelelő finomságok hevertek, melyekből ki-ki kedvére falatozhatott. Ha egyedül volt, mosatlanul ette az őszibarackot, nem zavarta, hogy szőrös, a mosogató fölé hajolva harapta, falta, és mulattatta, hogy állán patakokban csurog le a gyümölcs édes, ragacsos leve. Ha ezt látnák a többiek!
A dolgozószobában az elkopott végű ceruzákat meghegyezte, a tintából kifogyott tollakat kidobta, a dossziékat magasság szerint sorba rendezte. A hálószobák felé vezető folyosón a szobanövényekkel piszmogott. Amelyiket túl száraznak találta, azt megöntözte. Amelyiknek víz állt a tálkájában, azt megszabadította a feleslegtől. A száraz leveleket és ágakat letépkedte.
Az öregek hálószobájának ajtaját nyitva találta. A szoba egyik sarkában robusztus, sötétbarna szekrény állt faragott lábakon. Fényesre suvickolt régimódi kulcsán kék rojt lógott. A rojtos fityegőt sosem fogdoshatta, nehogy összepiszkolódjon vagy elszakadjon. A szoba közepén álló asztal tetején üveglap alá régi fényképek, képeslapok voltak becsúsztatva. Az asztal két oldalán lévő fotelek karfája csigavonalban kanyarodott lefelé. Az egyikben papa megkezdett keresztrejtvénye pihent, rajta a tolla és az olvasószemüvege.
Az ágy a szekrénnyel szemközti sarkot foglalta el, méltóságteljesen, mint egy ünnepi díszbe öltöztetett öreg királynő. A szekrényével azonos sötét fából készült, s amazéval azonos faragott lábakon állt. Aki az ágyon feküdt, nem csupán a lábak miatt érezhette, hogy rendkívül magasan van. A rugós matracra került még a nemrég beszerzett, fűthető matracvédő, és mindezek tetején volt feltornyozva a két nehéz dunna és fejenként két párna.
A horgolt szélű ágytakaró összehajtva hevert az egyik fotel karján. Talán a jobb szellőzés végett hagyta így mama. Közelebb ment az ágyhoz, kimért léptekkel, szinte áhítatosan. Végigsimított a dunnákon és a párnákon, a huzatok csücskébe hímzett monogramokon, ügyelve, hogy ráncot ne hagyjon. Jó illata volt az ágyneműnek. Megszokott illata, melyben keveredett a bolti öblítő az ágyneműtartóba tett szappannal és mama parfümjével.
Levette a papucsát. Előbb az egyikből bújt ki, majd pillanatnyi tétovázás után a másikból is. Félrehúzta a párnákat, félbehajtotta a dunnát, és felmászott az ágyra. Guggolásba kucorodott, térdeit átölelte két karjával. Nagyon lassan elkezdett hintázni a talpán, aztán gyorsított, ütemes ringásba fogott. Egy óvatlan mozdulattal, túl nagy lendületet véve hátrabillent. Nem kelt fel azonnal. Lábait kinyújtotta, hogy bágyadtan lelógjanak az ágyról. Fektéből járatta körül tekintetét a fehérre meszelt plafonon, a falon függő feszületen, mamáék bekeretezett esküvői képén. Vizsgálta mama sima bőrét, hullámos fekete haját, papa vékony bajuszát, huncut szemét.
Azon kapta magát, hogy újra guggol, és nem pusztán ringatózó, hanem ugrándozó mozdulatokat végez. A rugók ütemesen összenyomódtak és kiengedtek. Feltérdelt, gyorsuló iramban folytatta a játékot. Az esküvői képnek hátat fordított, nem akarta, hogy rajtakapják, bele is pirult, mint mindig, ha tiltott dolgot művelt. Az ágyon ugrálni sosem szabadott. Akárhányszor próbálkozott a virgonc rugók segítségével a levegőbe röppenni, mama lefülelte és rendre utasította. „Ne vágd az ágyat!” – ezt kiabálta, s ha a szó nem volt elég, feléje csapott. Volt, hogy törülközővel vette üldözőbe, máskor a nádpálcából és gumilapból házilag fabrikált légycsapóval suhintott a lábszárára. Az ágy szent volt és sérthetetlen, nem arra való, hogy gyerekek szertelenkedjenek rajta megzabolázhatatlan életerejükkel.
„Ne vágd az ágyat, ne vágd az ágyat!” Eleinte csak suttogta, tartva tőle, hogy a képről néző fiatal mama meghallja. De mama sétálni ment. Felállt, és kimondta hangosan: „Ne vágd az ágyat!” Mama nem jelent meg, nem kiabált, nem csapkodott. Egyre nagyobb erővel ugrott, a rugók egyre laposabbra nyomódtak össze a teste alatt, és egyre magasabbra dobták fel a levegőbe. „Ne vágd az ágyat!” Most már kiáltott, széttárta karjait a levegőben, mintha repülne, később a feje fölé nyújtotta őket, elérte a plafont. Kimelegedett, ledobta szvetterét a földre, lerúgta mellé a párnákat és a dunnákat is, vadul végigugrált a matracon előre-hátra, aztán oldalra, majd körbe-körbe, csaknem önkívületben, saját bátorságától megrészegülve, kiáltozva, amennyire csak kaparó torka erejéből tellett. „Ne váááágd az áááágyat!”
Ekkor látta meg mamát. Nem az esküvői kép szelíd mamáját, hanem a valóságost, az összeráncolt homlokkal rámeredőt, aki cipőjétől megszabadult az előszobában, de kabátját magán hagyva állt a félig nyitott ajtóban, félig nyitott szájjal, mint aki nem hisz a szemének, és a gonosz káprázat eltűnésére vár.
Abbahagyta az ugrálást. A rugók még fel-felemelték a testét, mintha hullámzó tenger ringatna egy csónakot. Törzse mellé eresztette lengedező karjait, kiszáradt torkát megköszörülte. Két iskolás gyereke között álló férje a haját turkálta zavarában. Csemetéi megneszelték a remek móka lehetőségét, már másztak volna fel mellé az ágyra, amikor mama háta mögül megszólalt papa, halkan és jóságosan: „Eleredt az eső, és nem vittünk ernyőt.” Mama egy szempillantással némította el az öreget, unokáit pedig kézen fogva vezette ki a szobából. A válla fölött visszaszólt: „A konyhában megvárjuk, míg észhez térsz és rendet raksz.”