„Vendéghaj” és álarc mögül
Tiszta szavak után
könyörögve végül
a hallgatásig, a lenéző
elhallgattatásig,
a csöndig jutottál.
Bár tudva tudhattad volna,
ami kint csattan, szóbombaként
robban, nem mindig ér célba,
sokáig bolyong üszkös-füstös
gomolygással a felszínen,
s ha látszólag maga körül
fel is perzsel mindent,
szó gazokat, betű bozótost,
csak ének füstjeként okozhat
némi orrfacsarást, „úgymond”
kezdetű némi allergiás tünetet,
de utána a mindent beárnyaló,
elsimítóan jótékony és
átkos csönd marad.
Szoktasd hát magad a csöndhez,
a minden göcsörtöt-göröngyöt
nivellálóhoz, a gondolatszegény,
vágyálmodban a világi felszínt
még néha fodrozó, alantas világ
csodáiban higgy, de abban nagyon!
Az Ige hirdetőire testált
nehéz fogadalom, a sunyin
elhallgatóknak, ki nem mondóknak,
ne legyen irgalom.
Munkára fel! Míg újra le nem
hull, s fel nem derül a ma
még száz álarc mögé bújtatott
„álorcás” világ, s föld is
parókát növeszt, Vörösmartyval:
ismét „vendéghajat veszen”.
Miért ne lehetne?
(Hommage à Makovecz Imre)
Három órával mérem az időt:
a kedvencem: a közel tízéves
Victorinox, a másik egy nevesincs (&)
német vagy svájci, a harmadik meg egészen
az, egy Omega. Ez utóbbi a kedvencem,
bár mondta az órás, nem eredeti,
valamilyen kópia, ő maga sem tudja mi,
nem biztos, hogy SWISS art.
Mérik az időt, időmet,
s ami csak úgy elmegy mellettem,
azt is. A negyedik dimenzió – hallottam
nemrég egy építész kapcsán –, aki
a három e mellé az erózió által
festett fura „falképeket”,
a negyedik dimenziónak
nevezte, ahogy múlik az idő,
s ahogy megy tönkre a ház,
miért ne lehetne egy új idősík,
a döntött falon lecsorgó
fájdalom-jel, megkövült
jég-csap-csepp-nyomok,
– miért ne lehetne?
Három órával mérem az időt,
egy-két perc eltolódással,
mindegyik pontosan mér,
veszek majd egy homokórát
is, idővel… Vele a szünetek, miközben
újratöltődik az alsó fertály,
hosszabbnak tűnnek tán,
mint egy kifeszített trambulinon,
elrugódó esőcseppek, olvadó percek,
évek – várakozóban, míg újra berezonál
a trambulin nagyszínpad, a tánctér…
