– Induljunk ki abból, amivel elvileg mindenki egyetért: az ember nem árucikk. Ebből az következik, hogy nem adható el, igaz? – kérdezte teológus barátunk.

– Igaz, manapság hivatalosan senki sem árusíthat embert – dünnyögte mérnök vendégünk.

– Sőt, önmagát sem árusíthatja senki – emelte a tétet a teológus.

– Ha ezt betartanák, tilos volna a prostitúció, és sok ezren éhen halnának – legyintett tanár nénink.

– Most ne menjünk bele a prostitúció kérdésébe. Annak van valamilyen jogi szabályozása, és bár mindenki tud róla, úgy teszünk, mintha ez csak a rendőrségre tartozna. De hogy van az, hogy ismert szereplők a legális sajtóban, médiában vagy a különböző internetes felületeken nyíltan meztelenkednek, nap mint nap bizonygatják erotikus vonz-
erejüket, és ez mintha teljesen természetes és megengedett volna? – kérdezte teológusunk.

– Pontosan mire célzol? – provokálta mosolyogva egyetemista barátunk.

– Hát a hírnek álcázott reklámokra, amelyek ott vannak mindenütt: az újságosstandokon, a képernyőkön. Nagybetűs címekkel, fotókkal, hogy ki ne kerülhessük őket: X. Y.-ról lecsúszott a melltartó, U valamilyen előadáson „villantott”, Z-nek a kerek fenekét a tengerparton sikerült lencsevégre kapni – sorolta kapásból fiatal háziasszonyunk.

– Megtudhatjuk azt is, hogy a látványtól már megbolondult az egész internet, hogy sok tízezer kattintást ért a produkció... Ami, ugyebár, bevételt jelent – utalt a beszélgetés kiindulópontjára a teológus.

– Nagyon egyszerű: a reklámok elkezdik visszafizetni
a rájuk fordított komoly összegeket. Ahogy mondani szokás, az adott személyt sikeresen eladta a sajtó, az internet vagy a média – szólalt meg mérnök úr.

– Ami, persze, arra buzdít másokat is, hogy csak bátran tegyék ki közszemlére amijük van, ha a testüket, hát a testüket! – vette fel a fonalat tanár nénink.

– Hogy minél több rajongót szerezzenek maguknak, akik legalább egy kattintással megfizetik a bájaikat.

– Ez sem újdonság. Olyan régi, mint maga a világ. Csak a forma változik. A világháló előtt újságkivágásokat, pikáns fotókat gyűjtöttek a fiúk, beleragasztották őket nagy füzetekbe, azt nézegették. Most ehelyett az interneten szörföznek. Nem kell a dolgot olyan drámaian felfogni – legyintett mérnök úr.

– Én, ha a női egyenjogúság hivatásos védelmezője lennék, tiltakoznék minden ilyesmi ellen. Ezek vezetnek oda, hogy a szerelemben nem társat, nem egy másik embert keres valaki, csupán egy szép testet akar birtokolni. Máris ott tartunk, hogy árucikként tekintenek a nőkre – mondta indulatosan vendéglátónk.

– Nem csak a nőkre. Van, aki épp a férfiakra vagy a gyerekekre – jegyezte meg egyetemistánk.

– A gyerekek pedig mindebből azt látják, hogy nem kell tanulni, nem kell dolgozni, elég, ha tudja valaki, hogy hol és mikor dobja le a ruháit. Elkezdi az interneten, igéző szelfiket tesz közzé, aztán érkeznek a hízelgő bejegyzések, találkozókra csábítgatják az illetőt, megígérik neki, hogy celebet varázsolnak belőle, és szinte már nincs is visszaút. Amilyen naiv és öntelt egy kamasz, elhisz mindent, és megtörténnek a tragédiák. Mert, ugye, a szülők nem nézhetnek bele a gyerekük üzeneteibe, sem
a mobiljába – a tanár néni témájánál volt.

– Ezért kell időben megbeszélni mindent a gyerekeinkkel. Elmondani, hogy milyen veszélyek vannak, mire vigyázzanak. Akkor majd óvatosabbak lesznek, és nem zárkóznak el a szüleiktől.

– Ez így igaz. De én visszatérnék eredeti kérdésünkhöz: ismert, hogy nincs üzlet reklám nélkül. De reklám sincs üzlet nélkül! Ha pedig üzleti érdekből reklámoznak valamit vagy valakit, akkor az eladó, azaz árucikk, nem? Tehát mégiscsak árucikk lenne manapság az ember?◼

A szerző író, költő