Ha ars poetica jellegű, az életét is reprezentáló idézetekkel kellene bemutatni az 1900-ban született Márai Sándort, valószínűleg ilyen vagy ezekhez hasonló citátumokkal jellemeznénk őt: „Írtam, mert valamit el akartam mondani.” (Egy polgár vallomásai, 1934); „Ha akarnám, se lehetnék más, mint magyar, keresztény, polgár és európai.” (Kassai őrjárat, 1941); „Tapasztalom, hogy minden író annyit veszít írói és erkölcsi súlyából, amennyi az általa kiszorított politikai szerepkör súlya.” (Napló, 1945); „Lehull nevedről az ékezet.” (Halotti beszéd, 1951). Az író három különböző évtizedből származó gondolatait olvasva sok mai olvasónak furcsa érzése támadhat: távolinak, más korból itt maradottnak, talán korszerűtlennek is tűnnek ezek a sorok. A kassai polgár (vajon azonosítanak még valakit szülővárosa és egyik megélt/vállalt szerepe alapján?) számára fontos volt, hogy azonosulni tudjon értékekkel, kapaszkodni tudjon származásba, családja hagyományaiba, az írói hivatásba, a szülővárosába visszatérésbe virtuálisan vagy (amikor módja volt rá) ténylegesen.

A XX. század eseményeihez való viszonyulásai olvasói számára közvetített állásfoglalások is voltak,

legyen szó a sztálini Szovjetunióban „megújított” zenéről (az egyik dal címe: Ó, üdvözlégy traktorrendszer) vagy 1933-ban a barnává váló Németországról, ahol személyesen hallotta Hitler Sportpalastban elmondott beszédét. Az író portréját tovább strukturálja előbb kalandokat kereső, majd 1948-tól az emigráció miatt hányatottá vált élete. A történelem által is indukált utazások és az egyes városokhoz való, nagyon eltérő kötődés újabb vonásokat rajzol Márai arcképéhez. Ha egy város légköre személyesen megérintette őt, az arról szóló írásaiban jól kirajzolódik gondolkodásmódja. Így válik Kassa a visszahozhatatlan gyermekkor szemléletet és eszmélődést adó városává, mely fontos köteteiben, ha a háttérben is, de főszereplővé válik. A németországi és párizsi évek (1919–1928) a vándorlás, az örök keresés állomásaivá lesznek (megelőlegezve az emigrációs évtizedek Ulysses-sorsát idéző vonását), melynek köszönhetően európai szemléletű, de magyar nyelven alkotni akaró szerző lesz. A párizsi évek nélkül nem lehetett volna a hazai időszakban (1928–1948) az a könnyed, játékos stílusban, de nyelvi igénnyel alkotó szerző, akinek hihetetlen mennyiségű (kétezernél több írása!) jelent meg a korabeli lapokban. E budapesti időszak tette őt a polgárság írójává; e tematikában született kötetei rendkívül változatosak. A Zendülők Kassát, a kamaszkort, az első világháborút idéző világa után a Csutora már élcelődve szól egy életformáról, a polgári család szokásairól, vagy arról a népszerű, de leegyszerűsített freudizmusról, mely bizonytalan tételek mentén állított fel megingathatatlan törvényeket. Az Egy polgár vallomásai a nagy összefoglalása e téma mitológiájának, mely mű ugyanakkor azt is igazolja, hogy Márai számára a polgári gondolkodásmód legalább annyira fontos, mint annak megkérdőjelezése. Ezt fémjelzik legolvasottabb, a házasság, a család, az emberi kapcsolatok krízisét jelző regényei (Válás Budán, Az igazi, A gyertyák csonkig égnek) is.

Sorsa és írói pályája az író önkéntes, végleges emigrációja után gyökeresen megváltozott.

Az utazó haza nem érkező száműzötté, a termékeny alkotó a naplójában és a Szabad Európa rádiós felolvasásaiban, valamint történeti tárgyú regényeiben élő íróvá alakult. Utóbbiak az ember természetét, szerepét, a történelem értelmét kutatják, s csak élete utolsó évtizedében nyúlt vissza újra a polgári tematikához (Judit… és az utóhang, A Garrenek műve).

De mennyire tekinthető korszerű írónak Márai Sándor a fenti idézetek vagy írói tematikája alapján? Írásmódjában sokan elmarasztalják őt (néhányan mai íróink közül is), mivel témái manapság korszerűtlenek, túlságosan artisztikusak, nyelvi megformáltságában túldíszítettek, önismétlők. Miközben e vélemények hordoznak igazságtartalmat, nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy korunk a folyamatos változás ideje, és hihetetlenül más, mint az író élményvilágát jelentő harmincas évek vagy emigrációjának időszaka. Hiába várunk tőle állandóan új impulzusokat nyújtó gondolatokat, mert ő

inkább elmélyíteni akart általa fontosnak tartott tételeket.

Napilapcikkeiben bőségesen találunk ilyen felvetéseket, melyek a mai olvasó számára is megszívlelendő eszméket hordoznak. A Notesz című cikkében így írt 1925-ben: „mikor a háborúban az U-Bootok elsüllyesztettek egy hajót 1000 lóval, nagy volt a részvét. […] a lovakról minden újság nekrológot írt; de a száz matrózról, aki a lovakat kísérte, senki. Az természetes volt. Mindent tudunk már sajnálni, mindent; csak egymást még nem.” A következetes szabályokat kevéssé toleráló korunk számára idegen egy belső törvényei alapján gondolkodó alkotó, akinek e törvények saját erkölcsisége alapját adják. És Márai a tévedésig ragaszkodni tudott elvekhez, ebben identikus maradt.

Mennyire népszerű ma Márai Sándor? Korunk egyik kardinálisnak hitt fokmérője a népszerűség, és

bár Márait sokan ismerik és olvassák, mégsem állítható, hogy idehaza ma is népszerű lenne.

Nehéz megítélni, hányan olvassák, ugyanakkor ennek kapcsán az a kérdés is felmerül, hogy helyes-e csak a biztosan eladható regényeket kiadni. Jó stratégia-e az olvasókkal szemben, hogy nagyjából hét-nyolc folyamatosan kapható kötetre irányítjuk a figyelmet (Eszter hagyatéka, Válás Budán, A gyertyák csonkig égnek, Füves könyv stb.)? Nem kellene kinyitni ezt a szűknek tűnő spektrumot például a kiadatlan, a Szabad Európa Rádióban elhangzott felolvasások felé, melyek közül egyik műsortípusban csak ott elhangzó naplórészletek szerepeltek? Persze abban sem lehetünk biztosak, hogy (túl sokat idézett Füves könyvét kivéve)

az író gondolkodásmódja vonzó lenne-e manapság az elvonulás vagy a hallgatás jogával kapcsolatban,

nem beszélve a hatalomhoz való viszonyt lejegyző sarkalatos nézeteiről. Ezzel szemben tagadhatatlan nemzetközi sikere és nemcsak művei harmincöt nyelvre lefordított volta miatt, hanem azért is, mert például Lengyelországban monográfiát adtak ki róla, és lassan megjelenik náluk a negyvenedik Márai-kötet.

Ahogyan az író világsikerének titkát nehéz lenne megfejteni, arra sem könnyű válaszolni, tudjuk-e igazán ünnepelni Márai Sándort születése 125. évfordulóján. A válaszlehetőségek elemzése helyett térjünk vissza a kiinduló négy idézethez összegzésként, mert azok az író gondolkodásmódjának, életének sarkpontjait jelentik: az alkotás, az identitás, az emberi/írói tartás és a vállalt sors egyaránt jellemezte őt. S hogy ezek korszerű, vonzó értékek-e manapság – erre nekünk kell választ adni.