Mesterségem az intelligencia
Zagyva kergetőzés a világtörténelem apró kis eseményeivel,
fodraival, ünnepi díszeivel,
a vízfelszínen tükröződő torzonborz rajzolataival,
amikor kezdetben még csak tényelhárítókat szereltünk
a hírfolyamok elé, mint afféle fóliacsákót,
mint egykor régen a tányérantennákat, szatellitantennákat
a kunyhók szélére feketevágás idején…
de léket kapott már Noé bárkája és a hajótest a kelleténél mélyebbre süllyedt…
fóliacsákó kell ide, fóliasisak a fejre,
hisz egyedül itt már nem hozhatunk semmit sem helyre,
csak a zagyva kergetőzés lesz osztályrészünk
midőn az utolsó tény is elhárítva (kiterítve…) megpihen a sitten,
mi meg csak laza tébolyban támolygunk el innen,
odafenn, a felhők között pedig korifeusok szállnak el az égen,
semmi sincs már, vagy nem marad úgy, mint régen…
látszatból építünk magunknak világot
(ahogyan álmodták egykor még mások…)
s abban lészen menedékünk;
látszatból ácsolunk a fejünk fölé tetőt,
látszatból építünk magunknak várat,
hol mímelésben fullad ki a lendület,
s az erőszak várja el, hogy úgy szólítsuk: kegyelet;
mesterségünk lészen hát az algoritmusokba kódolt intelligencia,
mint a korifeusmadarak, szárnyal majd gondolat, vágyakozás, álom,
szárnyal majd a szabadság, sóhaj, ábránd,
szárnyal majd egy kósza napsugár,
mely végigsimítja arcunk, mielőtt még békére lelnénk,
testben és lélekben, a végére az ámenünk,
amikor majd határozottan átmegyünk
minden vizsgán és tézisen és talányon,
s amikor már a könnyű teher is a víz alá nyom…
mert mesterségünk az intelligencia,
vagy annak a visszája, amit zagyva kergetőzésként élünk meg gondolatainkban,
de a gondolat csak a bensőnk,
a gondolat itt van benn, legbelül,
a külvilágtól rejtett, kívülről észrevétlen…
