Nehéz dolognak tartja az írást, nem mindig megy könnyen. Sosem ontotta magából a verseket, viszont amit létrehozott, azt mindenestül vállalja. Tehetetlen aggodalommal figyeli a világ történéseit, dolgaink rossz irányba tartását. Mára kissé gyöngült a hangja, de az igazságérzete erős maradt. Életrajzi kötetén dolgozik, reggelente örül a napfénynek, imádja az unokáit.

◼Tudta, hogy a megyei kulturális örökség része lett?

Igen? Bekerültem a kecskeméti kajszibarack és a kalocsai népművészet közé? Pedig nem vagyok olyan édes, mint a kajszibarack, és nem vagyok olyan cifra, mint a kalocsai népművészet. Nem azt mondom, hogy keserűbbé és fakóbbá váltam, hiszen az évek teltével szaporodnak az ember ízei, de bizony jócskán kopnak is.

◼ Fontosak az efféle elismerések?

Természetesen jó érzéssel töltenek el, mindazonáltal hangsúlyoznám, soha nem az elismerésekért tettem a dolgomat. Annak külön örülök, hogy Bács-Kiskun megyében is megbecsülnek, mert itt találtam rá második szülőföldemre. Több időt éltem már az Alföld ezen vidékén – beleértve Pusztavacsot, Kerekegyháza-Alsópusztát, Kecskemétet és Lakitelek-Tőserdőt –, mint szülővárosomban, Debrecenben. Mindezeken túl ma már az is boldogít, ha sikerül két-három épkézláb mondatot vagy verssort egymás alá rónom.

◼ Nehéz dolog az írás?

Mikor hogy. Néha magától jön, néha meg kínlódom vele. Szeszélyes szülemény az emberi elme, sőt az öregedéssel egyre szeszélyesebbé válik.

◼Minek a függvénye az alkotói termékenység?

Valószínűleg ez alkati kérdés. Én tépelődő vagyok. Azon szerencsés pillanatoktól eltekintve, amikor az írás megy, mint a vízfolyás, sokat töprengek rajta, hogyan lehetne jobban csinálni.

◼Ezen gondolkodik?

Mindig ilyeneken gondolkodom. Néha csak úgy sikerül, mint korábban, néha még úgy sem. Amivel nem vagyok elégedett, azt félreteszem. Az is előfordul, hogy a számomra haszontalan kéziratomat összegyűröm, vagy elégetem a kályhában. Ha pedig mégis megkönyörülök rajta, az csak azért lehetséges, mert esetleg mégis látok benne olyasmit, amit egy másik alkalommal úgy hasznosítok, mint ahogyan a lestrapált járművek épségben maradt alkatrészeit szokták beépíteni az autószerelők egy másikba.

◼Van ilyen verse?

Hogyne. Attól kezdve, hogy az önkritikám kellő fokra hágott, költői ténykedésem bizonyos szakaszaiban éltem ezzel a módszerrel. Különben mindig kritikus voltam magammal és másokkal szemben is, magammal persze kíméletlenebb. Ha látom értelmét, hogy a véleményemmel hasznára lehetek valakinek, akkor belekezdek a mondandómba. Nehezen tudom magam türtőztetni, amikor kihoznak a sodromból, de ilyenkor inkább csöndben maradok, mert oktalanul senkit sem akarok megbántani. Volt időm megfigyelni, mennyi ellentét van bennem. Egyszerre vagyok hosszan tűnődő és hirtelen természetű ember, ami egyáltalán nem szerencsés. Erről a családom többet tudna mesélni…

◼Milyen a közérzete mostanság?

Nem kerülöm meg a kérdését, de előtte teszek egy kitérőt. Szerencsére az én életemben is van néhány olyan momentum, amibe bele lehet kapaszkodni, hogy csak a rakás gyerekemet és a még nagyobb rakás unokámat említsem. Ugyanakkor a jelenünket nézve, amibe egyre beljebb gázolunk, teli vagyok aggodalommal, s olykor haraggal. Nem tetszik nekem az az irány, amerre megy a világ. Gondolkodó kisgyerekként éltem meg a második világháborút, 1956-ot pedig egyetemistaként – majd a megtorlások idején három versem miatt börtönbe is kerültem –, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy egy újabb nagy háború zajlik majd a közelünkben, ami még a balkáninál is veszélyesebb és borzongatóbb.

◼Gondolom, a nemzetek közötti viszálykodás Önt különösen érzékenyen érinti, hiszen a valamikori Szovjetunió számos tagállamában megfordult, és önként vállalt missziója lett, hogy átülteti magyar nyelvre az ottani népek – köztük kazakok, kirgizek – meséit, szólásait, közmondásait.

Túl sok helyen nem jártam, de például Kazahsztánban, Kirgizisztánban többször is megfordultam, és egyszer eljutottam Azerbajdzsánba, Baskíriába is. Alapvető élményem – eltekintve a helyi szokásoktól, az egyedi kultúrától, az arcvonások különbözőségétől –, hogy mindenhol ugyanolyanok az emberek, mint nálunk. Érdekes felfedezés volt számomra, hogy milyen egyformák a gondjaik és az érzéseik. Föltételezem, Szibériában vagy Kamcsatkán sincs ez másként. Nyitottak, elfogadók, érdeklődők, barátságosak a magyarokkal szemben. Szarkasztikusan fogalmazva: lehet, hogy azért szeretnek bennünket, mert nem éltünk együtt. Nincsenek illúzióim a saját népem iránt, hiszen túl sok hibát követtünk el a történelmünk során.

◼Napi szinten foglalkoztatják a közéleti kérdések?

Ha akarom, ha nem, odafigyelek rájuk, hiszen befolyásolják a mindennapi életünket, a sorsunkat. Ha már az ember kíváncsinak született, nem tudja magát elzárni egy barlangba, cellába vagy faodúba. Említettem az imént, hogy ami mostanában történik a világban, az nem tölt el örömmel. Aggódom az utánunk jövő nemzedékekért. Nem lenne megnyugtató számomra, mielőtt lehunyom a szememet, hogy a fiúunokáimnak el kellene menniük katonának. Azt is nehezen élném meg, márpedig beszélnek róla, ha azért hagynák el a szülőhazájukat, mert másfajta levegőt szeretnének szívni, és itt már nem csak a jobb megélhetés a fő szempont.

◼Mi maradunk…

És elképedve nézzük, mi történik. Annak idején nem gondoltuk volna, hogy egyszer majd kulturális intézményeket, köztük múzeumokat, kultúrházakat, könyvtárakat zárnak be, lehetetlen helyzetbe hozzák az alkotóművészeket, sorozatosan megalázzák a pedagógusokat. Vissza kell magamat fogni, amikor felelős emberek, országosan ismert személyek ki merik jelenteni, hogy a tanároknak ott van a két és fél hónapos nyári szünet, a tűzoltóknak meg az adrenalinlöket, ne is számítsanak bérrendezésre. Ha fiatalabb lennék, nem hagynám szó nélkül, de nyolcvanhat éves koromra elgyöngült a hangom. Kihalt belőlem a szereplési vágy, és az egészségem sem a régi. Hat éve még büszke voltam rá, hogy bírom a gyűrődést, lenyomtam negyven fekvőtámaszt, most meg örülök, ha reggelente fel tudok kelni az ágyból.

◼Pedig mindig is jellemezte Önt az erő és az igazságérzet! És ezt most versben sem tudja kimutatni?

Legalábbis nehezebben. Mostanában elő-elővillan bennem Ady Endre híres metaforája, a Kompország, ezért is jutnak eszembe ilyen pársorosok: Mire jó ez? Mire jó ez? / Miféle bolond hajó ez? / Áll egyhelyben, áll a vízen. / Megindul? Már nem is hiszem. / Billeg hátra, majd előre. / Egyszer kiesünk belőle.

Tétovázás, tipródás azon, hogy merrefelé induljunk el. Keletre vagy Nyugatra? Ez a bizonytalanság, illetve a rosszabb irány választása tökéletesen kifejezi a nemzet pillanatnyi lelkiállapotát, és persze a sajátomat is. Ha nem tudom elég hangosan üvölteni, ami fáj, az olyan, mintha fél hónaljmankóm lenne, amivel éppen csak elbillegek.

◼Nem fordul meg a fejében, hogy esetleg lecsukhatnák egy verséért?

Nem olyan időket élünk. Ha leírom, amit gondolok, az nem politikai bűntett. De ha nagyon szúrná valakinek a szemét, éppenséggel az ivadékaimon megtorolhatnák a jóhiszeműségemet. Szerencsére ilyen – leszámítva az 56-os verseimért elszenvedett büntetést – soha nem fordult elő a pályámon, pedig nem biztos, hogy a meglátásaim mindig tárgyszerűek voltak, vagy hogy semmiben sem tévedtem volna. A legutóbbi időkig, legyen hatalmon bármilyen kormány, mindenféle skrupulus nélkül azt írtam és mondtam, amit igaznak véltem. Nem akarom áltatni magam, egy költőre oda sem figyelnek. Ismeri a mondást: „Szamárbőgés, ebugatás nem hallik mennyországba.”

◼Voltak hullámvölgyei?

Persze. Amikor évekig nem ment az írás, nekiláttam farigcsálni. Azért is szerettem fával dolgozni, mert ha nem sikerült kedvem szerint megmunkálni, minden további nélkül el lehetett tüzelni. Most milyen nagy érték lenne egy kiszuperált faszobor a téli szezonban.

◼Vétek lenne az ön faragásaival begyújtani!

Talán forgács is akadna.

◼Kompenzálta az újabb alkotói szerepkör?

Fizikailag rendben tartott, lelkileg pedig megnyugtatott.

◼És a versírás miért nem ment?

A Jóisten tudja. Nem akartam ezen gondolkodni vagy keseregni, mert a végére becsavarodtam volna. A kézművességet tulajdonképpen pótcselekvésnek is nevezhetném, legalább meggyőződhettem arról, ha netán mégis ebből kellene megélnem, akkor sem halnék éhen.

◼És a költészetből meg lehet élni?

Most már igen. Néha az az érzésem, hogy érdemeimen felül kaptam díjakat. De legalább a juttatásokból tudom segíteni a gyerekeimet és az unokáimat. Az én nyugdíjam java részét elviszik a gyógyszerek, a feleségem házastársi pótléka pedig nevetségesen alacsony. Mit sem számít, hogy kihordott, világra hozott, szoptatott és felnevelt három lányt és három fiút, s ez a folyamat tizenkilenc éven át tartott, mivel nemzedéknyi különbség van a legelső és a legutolsó gyermekünk között.

◼Évek óta Lakitelek-Tőserdőn él. Hogyan telnek a napjai?

Átlagosan. Ha nincs segítségünk, felülök a háromkerekű bringámra és elmegyek a faluba bevásárolni, s visszafelé az ebédet is elhozom. Az írás pedig vagy megy, vagy nem megy.

◼Úgy tudom, életrajzi köteten dolgozik…

Emiatt is furdal a lelkiismeret. Nyektetnek, hogy folytassam, de valahogy megcsappant a kedvem iránta. Eljutottam 1955-ig, illetve megírtam az 1956-os élményeimet és az utána következő két évet, benne a börtönnel. Addig kellene a továbbiakba belegabalyodnom, amíg az agyam be nem szárad.

◼Elégedett az életművével?

Nem. Többet kellett volna forgatnom a tollat. De ezért senkit nem hibáztathatok, mert nagyrészt rajtam múlott. Néha a körülmények is visszafogtak, melyeken nem tudtam úrrá lenni, és csak sodródtam.

◼Mit hiányol?

Leginkább a prózát, elég későn kaptam rá az ízére. Abban azonban nem vagyok biztos, hogy több verset kellett volna írnom, viszont ami megszületett, annak java része miatt ma sem kell szégyenkeznem. Egyébként kiadásra vár egy új verseskötetem.

◼Vannak még versrajongók?

Hát ez nehéz kérdés. Azok az idők elmúltak, amikor listával jártak az emberek a könyvesboltokba, vagy könyvhét idején csak pult alól lehetett beszerezni bizonyos köteteket. A vers mindig mostohagyerek volt, kis létszámú olvasói táborral. Ma már vannak kiadók, ahol a szerzőnek kell fizetnie, ha meg akar jelenni. Szerencsére én ilyesmire nem kényszerültem. Arra viszont hamar rájöttem, hogy verset írni egyáltalán nem jövedelmező kenyérkereset, hacsak nem ontja magából valaki a remekműveket. Nekem inkább játék az egész, csakhogy néha a lábamra ejtem a tekegolyót.

◼Megjelenés szempontjából mindig számíthat a kecskeméti Forrás folyóiratra?

Természetesen, hiszen a főmunkatársuk vagyok. Idetartozónak érzem magam, ide hamarabb adok az írásaimból. Bár valószínűleg máshol is szívesen közölnék a verseimet, de olyan sok nincs belőlük, hogy elárasszam az irodalmi lapokat.

◼Amikor az 1960-as évek elején erre a vidékre költözött, végleges döntésnek szánta, vagy úgy gondolta, ha nem érzi itt jól magát, akkor lakóhelyet változtat?

Nem gondoltam végig. Már önmagában az más minőséget jelentett, hogy eljöhettem a budapesti albérletből és a segédmunkási státuszból. Nagy dolog volt számomra, hogy képesítés nélküli tanító lehettem a pusztavacsi iskolában. Feleségem és én is szerettünk ott lenni, de amikor egymás után születtek a gyermekeink, jobbnak láttuk, ha városra költözünk, hogy helyben tudjanak tanulni, ne kelljen kollégiumba menniük vagy bejárniuk. Kecskemétre hívtak, mi pedig jöttünk. Levéltári állást kaptam. Az első pillanattól kezdve jó döntésnek tűnt, mint oázis a sivatagban, olyan volt itt az 1970-es évek kulturális élete. Nemzetközi hírű alkotóműhelyek jöttek létre, kiemelt figyelmet kaptak a művészek – mindezek persze Gajdócsi
István megyei tanácselnök és Horváth István, majd Romány Pál megyei párttitkárok becsvágyának is köszönhetők voltak. És ezekhez a funkcionáriusokhoz bejelentkezés nélkül be lehetett menni! Egyszer magam is felkerekedtem, amikor egy Forrásban megjelent kritikus hangvételű írás miatt a főcenzorok elrendelték a lapszámok begyűjtését a standokról. Akkor hallottam a megyei rendőrkapitány túlkapásáról, aki odaszólt a tanácselnöknek: „Nem kellene egyúttal az írókat is összeszedni?” Erre a tanácselnök azt válaszolta: „Amíg én itt vagyok, addig az íróknak nem eshet bántódása!”

◼Mára ezek legendás történetekké értek. Nosztalgiával gondolunk vissza a nyüzsgő kulturális életre. És ami a legszomorúbb: egyre csak szaporodnak a veszteségeink, itt hagynak bennünket a kecskeméti művészbarátaink…

Ne is mondja. Az még jobban szíven üt, ha tőlem fiatalabbak távoznak el az égiekhez. Nehezen tudok napirendre térni ilyenkor. Megpróbálom leírni, ami bánt. Ha sikerül épkézláb módon kifejezni magam, az valamit segít, odébb lök egy árokparttal. Az is jót tesz a lelkemnek, ha együtt lehetek a gyerekeimmel, az unokáimmal, vagy amikor eső után látom, hogy magukhoz térnek a kókadt fák. Várom, hogy reggel kisüssön a nap és megszólaljanak a madarak.