Apám halálának negyvenedik fordulóján az itt közreadott – még nyomtatásban meg nem jelent – versei a hagyatékban rejtőztek. Jelentős kéziratos, illetve gépiratos hagyatékának nagy része – az életében már publikált anyag, tehát az, amelyet ő maga még látott, javított és jóváhagyott –, már közgyűjteményben van – feldolgozottan és kutatók számára hozzáférhetően. Nem kerültek ki a házból azonban az életében még kiadatlan kéziratok: sok közülük vázlatos, befejezetlen vagy töredékes vers és próza.

Vannak a kiadatlanok között befejezett, akár klasszikus szépségű művek is – hogy melyik miért maradt a nyilvánosságtól rejtve: mindegyiknek külön, olykor máig ismeretlen története van.

A kiadatlan írásokból több próza már napvilágot látott az elmúlt negyven év alatt. Hogy csak a fontosabbakat említsem: a Naplójegyzetei vagy regényrészletek, mint a Bátyám regénye, vagy egy regénytrilógia része: az Ítélet előtt, néhány novellája, leveleinek pedig különböző összeállítású válogatásai. Személyesebb hangvételű verseinek egy része ismeretlen maradt, többek között olyanok is, amelyek apám és anyám kapcsolatát fedik föl, és amelyeket – érthető módon – egyikük sem akart a nyilvánosság elé tárni.

Az itt közreadott versek – egy kivételével – egy ciklus részei, és eredetileg már közölt versekhez tartoztak. Apám ötvenedik születésnapjára jelent meg 1952-ben a Szépirodalmi Könyvkiadónál az Illyés Gyula válogatott versei kötet, ebben voltak olvashatók először a Jegyzőfüzet összesen 72 rövid, négy-öt-hat soros költeményei. Dátum szerint 1949–1952 közöttiek, tematikájuk is ezt az időszakaszt igazolja.

A ciklus azonban a megjelenteknél több verset is tartalmaz, de apám nem mindegyiket közölte. Miért? Maga így vall erről a későbbi, 1973-ban szintén a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában közzétett Minden lehet utószavában: „Kezdettől fogva gyakran megesett, hogy még befejezettnek érzett versemet is félretetem, nemegyszer azon első alakjában, letisztázás nélkül, s csak esztendők múlva vettem elő. Még többször megesett ez olyan írásaimmal, amelyeket be sem fejeztem, elfeledtem s később papírhalmok aljából a véletlen vetett elém.”

Az itt olvasható versekkel nem ez a helyzet. A ciklust minden bizonnyal apám külön kötetben szerette volna kiadni, erre utal, hogy a rövid néhánysorosok gépiratmásolatát több módon is beszámozta. Közöttük, ebben a csomagban van néhány kéziratban maradt vers, a kiválasztottak ezek közül valók, és szintén 1949–1952 között születtek.

Én befejezettnek érzem őket. Hogy nem kerültek gépiratos formába, és nem adta ki őket, annak nemcsak az lehet az oka, hogy javítások is vannak rajtuk, apám tehát nem érezte véglegesnek őket, hanem az is, hogy valamennyi személyes, illetve családi élmény közvetlen leírása. Erről is vallott az említett kötetben: „…noha jellegzetesen lírai alkatnak tapasztalom magam – kínosan idegenkedtem személyi dolgaim úgynevezett kitárásától.”

A tizenegy rövid vers közül az első nem tartozik az említett ciklusba. Apám fiatalabb korában nagyon szerette a szép és elegáns jegyzetfüzeteket, tartós és jó papírt tartalmazó jegyzettömböket. Vers- és prózavázlatait évekig ilyenekbe írta, különösebb rendszerezés nélkül. Sok közöttük a teljesen vázlatos szöveg, nem is kiadásra való. Az egyik ilyen füzetben két változata is ott van a „Villan a tű …” kezdetű szakasznak, gondolom, egy hosszabb vers elejének szánhatta. Ez a folytatás nélküli, felskiccelt kép olyan gondolatokat fejez ki, amelyeknek metonímiás megformálása önmagában is megáll, ugyanakkor magán viseli a szürrealista örökséget. Tehát korábbi lehet a többinél. És nagyon szép.