Budapesten az égbe emelkedni spirituális élmény volt. A hajnali reptér koszosan steril határonkívülisége valamiféle fojtott melankóliát árasztott. A repülést lassúnak érzékelem. Fent minden tiszta és nyugodt, felfüggesztődnek az apró distinkciók. A felhők, mint mozdulatlan, hófödte, nemesen barázdált hegytömegek vonulnak alattunk. Ilyennek képzelem a sarkvidéki tájat. Borzongató meggondolni, hogy mely tényezők sokasága áll e látvány mögött. Van egy olyan lépték is, ahol a dolgok összessége egyetlen jelenségben: itt az ég magasztos monotóniájában összegződik – de most már leszállunk a földre.

*

A göteborgi reptéren vidám, szőke, szolgálati kutyákkal felfegyverzett rendőrlányok várnak minket. A mozgólépcsőn piktogram figyelmeztet: az utasok fogják meg kisgyermekeik kezét. Az első kultúrsokk: a mosdók koedukáltak, a svédek nem használnak piszoárt. Jól is van ez így, hatékonyabban jutnak sorra a várakozók. Mint az kiderült, a digitalizáltság nagyfokú, a svédek készpénzt alig használnak, minden fizetés kártyás, a kereskedők bankjegyeket sokszor el sem fogadnak, és nem is kötelesek erre. Svéd koronát egész ottlétem alatt nem láttam, de szerencsémre nem is váltottam.

Az utcákon galambok helyett sirályok csipegetnek. Kettőféle van: a nagyobbik és a kisebbik fajta. A galambokhoz képest nemesebb, öntudatosabb jószágok, ha kell megvédik magukat, támadásba lendülnek. Ez vonatkozik a kecses, csatornaparton tollászkodó, feketenyakú ludakra is (vö. Nils Holgersson!). A belvárosi parkokban egyetemisták piknikeznek a gyengécske, de kiválóan karbantartott északi pázsiton, nyáron akár este tíz óráig is, hiszen a nap alig megy le ilyenkor. A melegnek hűvös mellékzöngéit érzem. Néhol egy-egy hangosan mulatozó afrikai társaságot látni, de a közterületfelügyelet és a rendőrség teszi a dolgát, rögtön feloszlatják a puritán svéd erkölcsiséghez nehezen idomuló összejöveteleket.

Tüntetés Göteborgban: vegyes jelszavakkal, de rendezetten

 

A svédek általában mosolygósak, nyugodtak, derűsek, az angolt kivétel nélkül jól bírják. Derűsek is lehetnek, hiszen – ahogy olvasom – Európa vasérckészletének mintegy 90 százaléka felett diszponálnak. Többek között ez biztosítja mindenkori függetlenségüket, háborítatlanságukat és természetes derűjüket. Nem mondhatjuk azonban, hogy a svédek megelégednének ennyivel: fejlesztéseik, beruházásaik jelentősek, jóléti rendszerük láthatóan működőképes, és ennek jótéteményeiből első pillantásra állampolgáraik is részesülnek.

A svéd infrastruktúra jól karbantartott, építészetük masszív, ugyanakkor visszafogott és takarékos. Az utakat, feltételezem, a közlekedési torlódások elkerülése érdekében, éjjel is javítják, reflektorokkal világítják meg a munkaterületet. A sóderhalmok alá ponyvát helyeznek, a csövek és vezetékek bőséges, színpompás halmokban állnak a felújításra váró egyetemi épület lichthófján. Az utak urai a száguldó biciklisták, csikorogva fékeznek, ha véletlenül a sávjukba téved a tapasztalatlan közép-európai vendég. A belvárosi bicikliutak többnyire kétsávos, épített utak voltak, széleiken kőpadkával. De a külvárosokban is, ahol esetleg felfestett vonal jelezte a sávot, a biciklisek a gyalogos- és gépjárműforgalomtól elkülönítetten közlekedhettek. Ahol az egyszeri magyar turista zebrára számítana, ott ilyen nincsen. A padkák ugyanakkor – természetesen – akadálymentesek. A piros jelzés a gyalogos átkelőhelyeken a helyi szokások szerint opcionális – ha nem megy át az ember, bár gyakorlatilag átmehetne, holdkóros robotnak fogják nézni. Onnan úgy látszik, mintha a magammal hozott, vonalas közlekedési morál valami diktatórikus eredetű, regionális beidegződés volna.

A balesetek ugyanakkor a svéd utakat sem kerülik el. Éppen egy kebabos kirakatában ücsörögtem, amikor a szemközti kereszteződésben egy villamos és egy autóbusz koccantak egymással. A kebabos föl sem nézett, az élet ment tovább. Ennyit a svéd nyugalomról. A svédek nem is dohányoznak, lesajnálóan néznek az emberre, ha ilyesmivel próbálkozna – viszont minden sarki fűszeresnél – akik szemlátomást többnyire arabok – nikotinpárnácska kapható. A nikotin efféle felhasználása, ahogy elképzelem, a szeles tengereken hajózó svéd halászok találmánya lehetett, akik ahelyett, hogy pipáik meggyújtásával bajlódtak volna, inkább szájon át történő fogyasztáshoz apró dohánygömböcöket munkáltak ki. Ez a szerencsés hagyomány aztán manapság már a svéd lakosság egészségügyi mutatóin is meglátszik. A svéd nagymamák a parkban kocognak, a svéd piacra készülő sörök (a Heineken és a Perlenbacher Pils is) 2,8- de legfeljebb 3,6 százalék alkoholt tartalmaznak, és többnyire 0.33 literes kiszerelésben kaphatók. A kézműves-jellegű, alkoholmentes sörök fajtabősége úgyszintén figyelemreméltó.

Daruk, felhőkarcolóval, a kikötőből nézve – ez is a város egyik arca

 

Pár szó még az étkezésről. Hogy egész ottlétem alatt halat, és egyéb tengeri élőlényeket ettem, már-már evidencia, így egy átlagos magyar háztartás éves foszforfogyasztását minden bizonnyal magamba kanalaztam. Az viszont már nem kézenfekvő, hogy minden éttermi adag bőséges, friss, és helyi alapanyagokból készül. Bár halat ettem hallal, szálkával egyetlen fogásban sem találkoztam. A jó hal, mint megtudtam, íztelen és illata sincs, a svéd puritánságnak gasztronómiai következményei is vannak: konyhájuk a naturális ízeket kedveli, a fűszerezés minimális, ezért a gyomrot is jobban kíméli, mint a paprikás lisztbe forgatott balatoni hekk.

Az árak – a helyi fizetésekhez viszonyítva mindenképpen – földhözragadtnak mondhatók. A pénzügyekhez (és a sokszor emlegetett svéd nyugalomhoz) szorosan kötődik a bizalom kérdése is. Blokkot fizetésnél csak akkor kapunk ha kérünk, de a bizalom kölcsönös: amikor a hotelben megkérdezték, hogy rendeztem-e már a számlát, igenlő válaszomra szobám kulcsait minden további nélkül átadták.

Talán ugyanebből az ön- és közbizalomból következik, ahogy ez a mintegy tízmilliós nemzet a bevándorlás kérdéshez áll. Palesztinpárti tüntetésbe csak egyszer futottam. A megafonon harsogott jelszavak meglehetősen eklektikus benyomást keltettek: Palesztina mellett a McDonald’s és a Burger King közel-keleti politikája ellen is felemelték a szavukat az előzékeny rendőrök között vonuló, zászlós-kendős emberek. De láthatóan pár tősgyökeres svéd is velük tartott: az Izrael-ellenes jelszavakat kapitalizmuskritikával ütötték fel. A tüntetők a Múzeum-térre vonultak, addig tudósító turistaként a tömeggel tartottam, majd megnéztem a helyi képzőművészeti gyűjteményt.

Vaskaspó (hisz vasból aztán nincs hiány) a Göteborgs Konsthall előtt

 

A gyűjtemény lenyűgöző. Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen magától értetődő természetességgel fogok elsétálni a Picassók és Rembrandtok, a Cézanne-ok és Edvard Munch-ok mellett, de a közelgő záróra sietségre késztetett, a rendelkezésemre álló két óra sem volt elegendő a közel 20 terem bejárásához. A romantikus teremben, Geskel Saloman Emigránsok Göteborg felé című képe előtt aztán „felszakadt bennem minden” –, nevezhetjük ezt is egyfajta kultúrsokknak.

*

A svéd nemzet már említett nyersanyagbősége köztéri szobraikon és egyéb tereptárgyaikon is megmutatkozik: patinás, erőteljes klasszicista hatásokat mutató fémszobraikról, impozáns acél kapuzataikból, Corten lemezbe mart felirataikból egész kis gyűjteményt fotóztam össze. A helyi egyetemi könyvtár vendége voltam – ezen a helyen már nem voltak lényeges különbségek közöttünk. Csak egy hír: az eddig könyvraktárként használt óvóhelyeket a háborús helyzetre tekintettel kiürítik. A könyveknek most új helyet keresnek.

(Utóirat: Odafelé még nem érzékeltem, de Budapestre visszatérve már látom: rozsdaövezeten keresztül visz a reptéri busz. Omladozó vakolatok és graffiti. A szem, úgy látszik, rövid idő alatt makulátlansághoz edződik. A messziről jötteket rögtön kiszúrom a tömegben. Az illatok, a hőség Pécsen – csak most veszem észre, hogy a kabátot magamon felejtettem.)