Az első szállásunk egy homestay Prachuap Khiri Khanban, soha jobb kezdést. Indulás előtt Budapesten november közepén jártunk, otthon az ősz komolyra fordult, ködbe burkolózott az ablak alatt a Pilis, a fák elvesztették lombjukat. Prachuapban megérkezéskor ömlik az eső, szürke az ég, de minden meleg: a levegő, az esőcseppek és a tenger is. Befelé húzzuk a bőröndöket a városba, amikor megáll mellettünk a motorjával egy idősebb thai hölgy. Kérdezi, hova tartunk. Aztán tovább érdeklődik, mit akarunk Prachuapban két hétig? Nincs itt semmi turistás látnivaló. Hát az nekünk tökéletes, feleljük. Nem érti.

A homestayben a tulajdonosok is ott laknak. Egy fiatal házaspár fogad minket: a férj amerikai latino, a feleség thai, az ország északi részéből.
A háznak alul nincs oldala, ki-be járhat mindenki, a vendégek, a macskák és a szél. Ha zuhog, a házigazdák együttes erővel nagy műanyag ponyvákat húznak le az erkélyek elé, és kötelekkel rögzítik azokat. Akár hajnali négykor is. Ettől olyan a hely, mintha egy viharban hánykolódó tengeri hajó lenne.
Ha kérünk, kapunk reggelit, ha kérdezünk, akad rengeteg jó tanács. Megtudjuk, melyik a legjobb halétterem, és hogy kettőkor nyit a helyi piac a vasútállomás mellett, vagy hogy a WiNG 5 hadibázison a legszebb a tengerpart, persze, menjünk csak be bátran! Bérelhetünk biciklit, robogót, és ha akarnánk, kaphatunk marihuánás cigit vagy éppen füves omlettet.

A szerző Vietnám egy kínai jellegű buddhista szentélyében Hoi An városában

Fotó: A szerző archívumából

 

Kialakítjuk a tökéletes napot: a reggeli kávé után munka délelőtt. Ebéd egy közeli kis helyen, ahol a vendégkör leginkább helyiekből áll, ezért aztán az ételek ismeretlenek és furák. Kiváltképpen, ha nincs angol nyelvű étlap. Délután felfedezzük a várost, a buddhista templomot a város felett, a kikötőt, a hadibázist vagy a dombokat a burmai határ felé, utána piac, bevásárlás kis utcai árusoktól vacsorára, valami nekünk különleges ínyencségből, vagy vacsora a házigazdáink által javasolt halétteremben, amely csak délután ötkor nyit ki, és szinte mindig tömve van. Este megint munka, kint a teraszon, a szúnyogriasztó füstjétől körülölelten. Mert mi Prachuap Khiri Khanba nem turistáskodni jöttünk, hanem workationre. Work és vacation együtt. Körbe-
nézünk és közben regényt írunk.

Öt hónap Délkelet-Ázsiában, hosszú döntés és szervezés eredménye volt.

Íróként mindenhová magammal viszem a munkát: nyaralásokra, családi eseményekre, baráti összejövetelekre. Nem, nem a notebookkal, amely megkönnyíti az életet azzal, hogy könnyen hordozható, a hajdani táskaírógép XXI. századi megfelelője – már ha az író szemszögéből nézzük a fejlődés ezen lépcsőfokát. Szóval nem a notebookkal, hanem fejben, mert az író nem tud megszabadulni a képzelt világoktól: azok szereplői, színei, hangjai, illatai és fényei mondatokká transzformálódva ott bujkálnak az agy tudatos vagy tudatalatti tartományában. Nincs pihenő, nincs szabadság. Egyszóval: akkor miért ne én irányítsam a sorsom és a munkám? Miért ne kössem össze a vakációt az alkotással, immár tudatosan tervezve meg?

Prachuap tényleg nem az a turistaváros, mint száz kilométerrel feljebb Huahin, vagy délebbre a szigetek, Koh Phangan például. A WiNG 5 strandja valóban csodálatos, a thai hadseregnél tudták, hova kell hadibázist telepíteni. Ahova nem lehet, oda nem engednek be, de különben lehet bóklászni a barakkok között. A civil thaiok barátságosak, mosolygósak, vendégszeretők. A gyerekek megnéznek, integetnek. A piacon a sült catfisht papayasalátával áruló apró férfi a harmadik alkalommal megismer, és a legjobbat válogatja ki a halai közül. A házigazdák barátságosak, két hét elteltével már vacsorával vendégelnek meg… A teraszon új regény és film formálódik a monitoron, és már-már azt kívánja az ember, bárcsak ne foglalt volna új szállást még délebbre, annyira kellemes itt.

A két hét leteltével egy szigetre utazunk tovább: ez pedig Koh Tao. Zöld, hegycsúcsokkal teli földdarabka bontakozik ki a tengeri párából, az öblében soktucatnyi hajó. Halász egy sem, mind az idelátogató turistákat várja. Két másik sziget is van a közelben, mégsem volt nehéz döntés választani közülük. Koh Phangan a bulihelyeiről híres, Koh Samuj családosoknak való, Koh Tao viszont backpackereké, akik snorkellingezni vagy búvárkodni akarnak. Nem drága a búvártanfolyam, de esetünkben nem jöhet szóba: a diabétesz nem engedi. Marad a snorkelling, a cápákkal és az óriásteknősökkel úszás. Meg a kirándulások a dombokon, és a borulás a kismotorral a borzasztóan szörnyű hegyi utak egyikén. A friss sebet gyorsan kimossa a sós tengervíz egy gyönyörű, háborítatlan öbölben.

És dolgozni itt is lehet. Egy aprócska hotel a menedékünk, amely annyira a szívünkhöz nő, hogy pár napot még hosszabbítunk is benne. Nem a medence vagy a közeli szendvicsgyártó lányok miatt, hanem mert a sziget tényleg ideális a munkára. Megtaláljuk a tengerparti kirándulások, a sziklás hegyek megmászása és az írás között az egyensúlyt. Már kevesebbet esik, és rövidebb ideig. A beilleszkedést segíti a szállodában egy kis gekkó, akit elnevezünk Gézának. Megszabadít bennünket a hangyáktól, amelyek morzsákat rabolni jönnek, icipicik és félelmetesen gyorsak. A magyar hangyák hozzájuk képest dömperek a Porschék között.

A leadási határidő közeleg. Fájó szívvel, de a látnivalók közül szelektálunk: vagy a munka, vagy a vakáció. Maga a sziget amúgy sem nagy, de bőven beleférne még egy kis hajózás vagy túra egy újabb kilátópontra. Az esték is szűkösek, a naplemente a homokpadon vagy a sziklákon ülve inspiráló, ám határt szabunk a romantikának, utána gyorsan visszatérünk a szállóba, vár a notebookon a befejezetlen szöveg.

Krabiváros átszállóhely Koh Tao és Koh Lantan között. Már a Google térképének nézegetése közben elhatározzuk, hogy annyira azért nem sietünk a továbbutazással. Talán mert az utcaképek egyikén egy nagy rákszobor látszik, amihez – crab – semmi köze a városnévnek, de tetszik a játék a szavakkal. Megegyezünk három napban, és hogy itt sem engedjük el a munkát.

Ezalatt a három nap alatt megnézzük a mangróveerdőt, mindennapos program a night market,

és egy teljes napot rászánunk, hogy leguruljunk a közeli turistavárosba kismotorral, ahol varrathatnék öltönyt húszezerér' az itt található száz szabóság bármelyikében. Vicces. Mégis a legemlékezetesebb Krabivárosban, hogy itt végre kapunk igazi kotyogós kávét.

Rizs betakarítása Vietnámban

Fotó: A szerző archívumából

 

Sétálunk a város déli részén, ahol lényegében semmi turistás nincs már. Egy park, az út kanyarodik, majd a végén kiderül, hogy másfél kilométeres zsákutca, mérges kutyákkal a végén. Ezt azonban még nem tudjuk, amikor egy kis, út szélén parkoló VW-furgont megpillantunk a járda mellett. Senki nem jár erre, csak mi, mégis, gyerekeknek való műanyag székek vannak kipakolva két törpeasztalhoz a járdán. Mit csinálnak itt? Benézünk, bent a thai fiú felugrik. Pillanatokon belül kiderül, hogy négyféle pörkölésű szemes kávéja van, amit darál, majd kotyogósban lefőz. És van teje is, nem csak tejpora! Akkor már négy hete nem ittunk nescafénál ízesebbet. Ott, az út mentén, végre igazi kávé került a poharunkba – kit érdekel, hogy műanyag pohár?

Koh Lantan Thaiföld déli nyúlványának másik oldala: ez a nagyobbacska sziget az Andamán-tengerben áll. Itt egy bungalót, foglaltunk a strandtól ötven méterre. Kényelmes, lapos táj, kényelmes, part mentén elnyúló városka kényelmes vendégeknek. Ezen a vidéken nem fogunk elhasalni a motorral, és nem fogunk snorkellingezni sem. Helyette lehet úszni a békés tengerben, vagy kocogni a parton. Nagyokat sétálni, és… dolgozni.
Az ittlét a legkényelmesebb, az eddigiekhez képest is lelassul az életünk. Reggeli az árban, kis éttermek százai várnak az út mentén ebédre vagy vacsorára, s ha ez nem elégítene ki, ott vannak a Thaiföldön mindenütt látható kismotoros ételárusok is, akik miatt az a benyomása az idegen látogatónak, hogy ebben az országban mindenki süt-főz, és mindenki folyamatosan eszik. A bungalónak saját fedett előtere van, a szúnyogok miatt mégis inkább bent dolgozunk.

Megismerjük a szomszédokat, jórészt európaiak, sokan nyugdíjasok, itt lazítanak. Szájuk sarkában elnéző mosollyal nézik, hogy időnk egy jelentős részét gép mellett töltjük.

Ismét más ritmus szerint szervezzük meg a napjainkat. Beletervezzük a napi sportot: annyira nyugodt a tenger felszíne, hogy mindennap ugyanabban az időben lesétálunk a kis öbölhöz úszni egy háromnegyed órát. Ebéd után nagy a meleg és erős a nap, akkor szieszta. Vagy munka a légkondicionált szobában (isten áldja a feltalálót). Amúgy is minden zárva, szellő sem mozdul, legfeljebb a vízi varánuszok baktatnak át az úton tavacskától tavacskáig. Este jöhet egy nagyobb séta, amelyet alkonyat után hazafelé tartva vacsorával koronázunk meg. Spicy seafood. Ha nem szeretnénk a csípős ételeket, itt éhen halnánk. A nem csípőstől is lángol a szánk. Mondjuk, a kapszaicin felpezsdíti az ember keringési rendszerét, bebikázza az agyat. És belefér még egy-két óra munka. A világnak ezen a részén, mármint egész Thaiföldön, úgyis minden elcsendesedik este tízkor.

Egyetlen nap van, amikor borul ez a ritmus: hihetetlen mennyiségű, langymeleg eső zúdul alá az égből. Húsz órán keresztül ömlik, zuhog, szakad. Gyönyörű és egész napos munkát jelent. Kell is, az országban töltött több mint egy hónap alatt nem mindig tudtuk tartani az előirányzott ütemezést. Kis esélyt kapunk, hogy utolérjük magunkat a munkával.

Koh Lantan után visszatérünk Bangkokba. Egy estét töltöttünk el eddig a városban, amikor a repülő letett minket. Akkor kaotikusnak, koszosnak, zűrösnek tűnt. Ember ember hátán, a járdán motorok parkolnak és árusok sora, nem lehet gyalogosan közlekedni, máshogy pedig kész életveszély. Van bennünk némi félelem, hogy hogyan lesz. Egyrészt rengeteg a látnivaló, ott a királyi palota, megannyi buddhista vat, kolostortemplom, az óváros, piacok, kanálisok, és ez mind még csak a múlt, amely nyomott hagyott a városon. Emellett múzeumok, modern üzleti negyed, hatalmas parkok várnak minket – ez utóbbiak tele szabadon bóklászó vízi varánuszokkal. Másrészt abban a káoszban nem kapcsol-e ki a kreatív agyunk? Mikor lesz egy élményekkel teli út inspiráló, és mi az a pont, amikor már nem hozzáad az emberhez, hanem elvesz tőle időt és energiát?

És láss csodát: kellemes csalódás a város. Miután megismerjük, rájövünk, hogy az első este benyomásai hamisak voltak, akkor a legrosszabb helyet találtuk meg: a Khaosan Road elviselhetetlenül hangos és hömpölygő embertömeggel teli környékét. Bangkok tiszta, élhető hely, a tömegközlekedés jól szervezett, kulturális emlékei csodásak.

A Csaophraja folyó fölött lakunk egy cölöpökön álló, autentikus tikkfaházban, körülöttünk helyiek, akiknek beleshetünk az életébe.

Az esernyős öregasszony a műanyag széken az utca közepén, a tuk-tukján egy függőágyban szunyókáló, mezítlábas taxis, a focizó kölykök, a rengeteg nyakörves macska, a halászok, akiknek műanyag kádjaiban nemcsak halak, hanem angolnák és teknősök is úszkálnak: itt mindent megesznek, ami él. Szeretek főzni, de nincs konyhánk, szóval felfedezzük a környéket, és rájövünk, mindig a kisszékes helyeken vannak a legkülönösebb ételek. Szerencsére már érezni az ételeken a csípősség különböző fokozatait is. Persze, hiszen északabbra jöttünk. Csak zöld koriandert ne tegyenek bele. Az első szó volt, amit thaiul megtanultam: patyí. No patyí! (P̄hạkchī)

Ez a pár nap bebizonyítja: Bangkok inspiráló hely. Ám arra is rá kell jöjjünk, hogy elvesztettük az egyensúlyt a felfedezés és az alkotás között. Nincs, nem lehet ezt a várost megnézni egy hét alatt, kiváltképp, ha az ember csak a nap felét szánná a megismerésére. Számolunk: a negyvenöt napos vízum hamarosan lejár, el kell utaznunk Thaiföldről. Ezután Kambodzsa következik, a szomszédos ország, egy hónap, ott csupán ennyit tartózkodhatunk. Három hét Siem Reap, és egy hét a főváros, Phnom Penh. Angkorvat három napot fog elvenni a Siem Reap-i időből. Már tudjuk: egy francia srác vendégházában szállunk meg, teljesen felszerelt lakásban. Lesz előterünk és minden, ami ahhoz kell, hogy a Bangkokban elvesztegetett munkaidőt ledolgozzuk. Megnyugszunk, akkor tartható a következő munka határideje. Ez esetben jöhet még a bangkoki hajózási múzeum? Persze, hogy jöhet! Nézzük meg az interneten, hogyan jutunk el oda! A narancssárga zászlós hajóra felülünk, és két megálló a Csaophraján folyásirányban felfelé, túloldalt. Szedelőzködünk, indulunk.

 

A nyitóképen a Phraya Nakhon barlang, Thaiföldön