Dr. Kiss-Kovács Gilgames, a költő nem bizonyult gyakorlatiasnak a mindennapokban, fantáziája élénkségét mégis a praktikum szabta meg. Veleszületett humán érdeklődése nehezen fogadta be a természettudományokat, ugyanakkor kockázatkerülő óvatossága tudomásul vette a realitásokat, így megértően szemlélte önnön kettősségét, s hogy összefüggéseket, következtetéseket kutató kíváncsisága ezáltal soha nem elégülhet ki egészen, legfeljebb önmagában építhet teljességet.

Tudomásul vette hát, hogy bár szeretné, nem lehet ott a történelem sorsfordító eseményeinél, nem látogathat a valós események idejébe és helyére – de nem az időutazáson, annak fizikai tanok adta kizáró okain sajnálkozott, hanem amiért nem láthatja át és értheti meg tüzetesen, mi, merre, hogyan, miért alakult. Persze ezt is jobb lett volna kívülállóként megfigyelni, mintegy más dimenzióban – már megint a fizikai törvények –, nem megváltoztatva a história menetét, nehogy a valósnál is rosszabbra forduljon kisebb-nagyobb közösségei sorsa, benne a sajátjával is, miután egy alternatív jelenben egyáltalán nem lehetett biztos saját létjogosultságában – még ha névadójától eltérően nem kifejezetten a halhatatlanságot kereste, viszont élni szeretett.

Az örökkévaló annál inkább foglalkoztatta, főleg éppen olyan halandók által, akik után csak fájó hiányuk maradt, ám szép fájással, mert velük, tőlük, általuk élt tovább benne mindaz, ami őt dr. Kiss-Kovács Gilgamessé, a költővé formálta, még ha egészében azóta sem lett az, semelyik részében. A régvolt történések okszerűségeiben saját eredőit vélte meglelni, míg az elmúlt korok embereiben és viselkedésében a kortársait meghatározó, a jelent építő örök mintákat. Ezért is fordult fürkésző figyelemmel ősei felé, akik közül élete során úgy két és fél nemzedékhez volt hosszabb-rövidebb ideig személyes köze, és újabb másfél-két generációról hallott néhány történetet, adalékot, vagy legalább találhatta meg nevüket, személyes adataikat a régiek megőrizte még régebbi ütött-kopott iratok között.

S ez utóbbi csigázta fel igazán: hogyan éltek, mit tettek ezek az ősök, hol voltak, mikor az ég zengett, ki mikor, honnan, hová érkezett és állt tovább, Kárpát-medencén innen és túl, hogyan, miért űzték, sodorták az események, akadt-e, aki azokat nem csupán átélte vagy elszenvedte, hanem alakította is? Ez utóbbiról volt a legkevésbé meggyőződve a porosodó, évszázadon túli cselédkönyvek, valahai fuvarosokat, kanászokat, napszámosokat illető papírok, leányanyai leszármazást eláruló latin–magyar keresztlevelek láttán – de mindaz, ami történt, az velük, előttük, rajtuk keresztül esett meg, az ő bőrükre, s azok kapcsán valahogyan viszonyulniuk kellett, vélekedni, alkalmazkodni.

Ilyen tapasztalása volt gyermekkorából két nagyapja tisztelettudó, azonban parttalan, a mai süketek párbeszédeit megelőlegező vitája a nekik rendelt korról és berendezkedésről. A diskurzusok végét sokszor az idősebb, felvidéki kitelepítést és orosz fogságot megélő, így mást és máshogyan megtapasztaló kisöreg türelemvesztét jelző kézlegyintése zárta, hogy aztán magasszárú tornacipőjében inkább a háztájiba vonuljon nyulakat, tyúkokat etetni, mintsem a háborút követő történésekkel fel- és megszabadulásként, a lehetőségek kitárulásaként azonosuló, 56 után a rendszer önkéntes védelmezőjévé avanzsáló nászura egysíkú szemszögébe kelljen helyezkednie.

Mégis nehéz volt elképzelni, hogy máskor, máshogy is hasonlóan osztódtak kétfelé felmenői, hiába a magyar széthúzás réges-régi sztereotípiája István és Koppány óta. Ilyen nem lehetett az uradalmi cselédek, juhászősök, pásztornépek körében, ez csakis az újabb korok, faesztergályos és téesz-
kombájnos nagyapák találmánya, punktum, szögezte le tudományos megalapozottság nélkül, de költőhöz méltó emócióval.

Meg a régi főuraké – s ezzel hazatévedt nem fa-, hanem négytornyos falujába, annak történelmi arisztokratáihoz, a Károlyiakhoz, legfőképp az ifjú Ybl Miklóssal templomot és kastélyt építtető hallgatag mágnás Istvánhoz, aki a haza mindenesét, Fáy Andrást présházvásárlásra biztatta a szőlőhegyen, hogy ott Vörösmartytól Deákon, Bajzán át Jedlik Ányosig akkori legnagyobbjaink tegyék tiszteletüket, verssel, szódával és fröccsel teremtve reformkori hagyományokat az álmos településen. Károlyi István 48-ban még huszárezredet is állított, hogy megbűnhődjön aztán érte, de börtönéveivel is szerencsésebben járva, mint jóbarátja, a vértanú miniszterelnök – ezt jelentette a szabadságharchoz óvatosan közelítő, bár így is pénzbírsággal sújtott császárpárti öcs, György közbenjárása. Ennyit a főnemesek és famíliáik megosztottságáról, állapította meg lakonikusan dr. Kiss-Kovács Gilgames, a költő.

Aligha véletlen, hogy 48 feltolult benne, márciusban jártunk már, a viharokat túléldegélő régi kastély is áll, hátsó szárnya lakójaként a hallgatag mágnás kilencvenöt éves ükunokájával, az emigrációjából hazatért László gróffal az ág utolsó hajtásaként, aki, ha egészsége engedi, az ünnep előestéjén most is elindítja erkélyéről a fáklyásmenetet. Szép, kerek történet lehetne, gondolta, a sok későbbi fejlemény, s főleg a huszadik század nélkül.

Ám nem tudtak nem eszébe jutni az általa ismert további Károlyiak, a testvérek leszármazói, György fiának és István lányunokájának későbbi, egész-
ségtelen házassága, abból származó, még egészségtelenebb Mihály fiuk, s annak végképp egészségtelen tevékenysége a harmadára darabolásba fulladó őszirózsás vörös csillaggal, vagy micsodával is, zavarta össze és zaklatta fel magát dr. Kiss-Kovács Gilgames, a költő, és már nem állapított meg semmit, inkább tudat- és idegállapotát kezelendő a hűtőszekrény felé lépett egy Unicumért.

Aztán megtorpant, mert közben egy másik Károlyi-ős villant be, István ükapja, Sándor, előbb Rákóczi, végezetül Mária Terézia tábornagya, aki a majtényi síkon letette a fegyvert, aláírta a szatmári békét, s kegyelemből az udvar szolgálatába állhatott… Ő már magában példázta utódai sorsait, választásait? Megkímélte katonáit? Elárulta fejedelmét? Ellentmondásaival előre párhuzamot vont a Világos utáni Görgeivel?

Ezzel pedig újra 1848-ba ért, Petőfi lánglelkén át a jobbágyfelszabadításig – és újra nem tudta elgondolni, hogy ismeretlen és jórészt névtelen, alacsony származású régi öregjei, felvidékiek, kárpátaljaiak, alföldiek, ne rokonszenveztek volna – vérmérsékletük szerint honvédnek beállva, kaszára-kapára kapva, vagy csak asszonyuk szoknyája mellől – a szabadságharccal; hogy a halandó, csak nála és általa jegyzett Gilgamesek nemzetsége odaállt volna leverni mindazt, ami szent. Nem is szól ilyenekről a fáma. A nagyemberek ide- és odaállását feljegyzik a tudorok, az egyszeriekét csak a velük együtt kihalók. Ma még vannak 56 ellen harcoló névtelenek, de tíz-húsz év múlva nem lesznek, csak a szabadságharcok arctalan hősei. 48-nak már most is kizárólag ilyenjei vannak. Így tanítják a történelemkönyvek. Márpedig a történelmet a győztesek írják.

S ettől kellemes ernyedtség töltötte el dr. Kiss-Kovács Gilgamest, a költőt. Nem telt el kétszáz év, és lám, megnyertük a forradalmat. Okkal ünnepelhetünk.

Mégiscsak továbbindult hát a hűtőszekrény felé.

 

Nyitókép: Az 1980-as március 15-i ünnepség résztvevői. Forrás: Fortepan / Gábor Viktor