[balzsam-kék apokalipszis]
Aztán puskaként dübörög a karzat,
aztán a holló-pázsiton csőcselék,
aztán már mindegy, hogy rojtos, tört kerék,
vagy kerékbe tört félrészeg alakzat.
Jönnek aztán a zsámolyos artisták,
térdük és gerincük balzsam-kék gyolcsban,
a porszem a trapéz alatt megtorpan,
és törnek a csendek, a viasz-minták.
De kibírható lett volna aránylag,
mert mikor a vén sátor összeomlott,
s egyenként szakadtak a szőke rongyok,
földig meghajolt a tágas vasárnap.
Hullottak, ahogy mi is – ne vedd zokon –
csont és bőr artisták a korlátokon.
[lét-líra]
Verses palást magadon. Dehogy hitted
a magukra hagyott nedves árkokat,
mikbe olykor csak a muszáj látogat,
hogy kifürkéssze az eldobott kincset:
az izzadó tenyérből kihullajtott
vers-morzsákat. Ahogy a nap leszentül,
a régi otthont hajszolod veszettül,
és közben elfogadsz mocskot, ólajtót,
ablaktalan putrit, mindent, ami torz.
Végül zajt a csendben is hallani fogsz,
amint benned osztódnak az emlékek,
a szürkék, feketék és a nyers kékek –
tudatosítja a skizofrénia,
hogy kikezd a folyton átszőtt lét-líra.
