Ingatag
A madaraknak nincs tériszonya,
sikoltozás és ájuldozás nélkül siklanak
a levegő meredek hullámvasútján,
szédülés nélkül pipiskednek a szálloda
tizenötödik emeletének ablakpárkányán,
éppoly higgadt érdeklődéssel bámészkodva,
mintha a koszos aszfalton csámpáznának
vagy egy alacsony korláton tekergetnék
nyakukat.
A madaraknak nincs tériszonya,
nem idegesíti őket, hogy fiókájuk
idétlenül bukdácsol a gyilkos mélység
fölött, az illuzórikusan pihe-puha
fészekben, nem tartanak neki
szónoklatot, hogy lehetne hálásabb,
amiért az élet meg a mi vérverejtékkel
összekeresett forintocskáink kipárnázták
alatta a világot.
A madaraknak nincs tériszonya,
meg se kottyan nekik a magasfeszültségű
dróton való ücsörgés, előszeretettel
használják kilátópontnak a daliás
erdeifenyő szemlátomást kényelmetlen
csúcsgallyait, mintha onnan bármi jobban
látszana, mintha a töprengésre nem lenne
alkalmasabb hely egy irgalmatlan magasságban
mindenféle széllökéseknek kitett, törékeny,
tüskés valaminél, mintha a szárnyas tollgombócok
filozófiájához nélkülözhetetlen volna
annak szüntelen érzékelése, milyen ingatag
minden.
A madaraknak nincs tériszonya,
párzás közben űzik egymást a levegőben,
rituáléjukhoz tartozik ez a légörvényszerű
kavargás, enélkül a nász nem elképzelhető,
gyorsétteremben esznek, röptében kapják el
zsákmányukat vagy lecsapnak rá, van, hogy
rögtön elvitelre kérik a férget, pockot,
cikáznak is már vele az otthonuk felé,
hol éhes szájak sokasága tátogat,
és haláluk is instant halál, feldobják a
tipegőt egyszer csak, esetleg vergődnek
még egy kicsit, vagy ragadozó karma-csőre
közt végzik, és rögvest átalakulnak
egy másik élőlénnyé, mely tépi forró húsukat,
netán elporladnak szépen, vendégmunkás
hangyák fuvarozzák belső szerveiket,
majd elröppennek a szélben egyenként
a tollak, és preparátummá tisztul, ami bennük
a lényeg.
A sistergő reflektorfény zsoltára
Szép ország, Júdea, Uram,
különleges ország,
lebegés a Holt-tenger tömény sóoldatának
tetején, sivatagok kietlen tágassága,
Jaffa strandjának könnyed örömei,
cédrusok, sziklák, kecskék, füge, olajbogyó.
Tegyük hozzá rögtön, van itt minden,
de az a minden azért nem sok minden.
Tudtad, hová kell telepíteni
a teljesség-projektet,
oda, ahol a minden szinte semmi,
felkopik az állunk, elkopik a sarunk,
levásik a ruha rólunk,
és úgy ragad az emberen a köntös
két perc alatt a nap dübörgő hevétől,
mintha be lenne csirizezve,
merő egy izzadságban úszunk,
ez igen szagos és férfias dolog, Uram,
férfias világ, bár a nők sem utolsók,
akiket ide teremtettél,
van kis bajuszkájuk,
sötét pihe a lábukon,
de a tekintetük részegítő,
bőrük olajossága felkavaró,
Uram, te tudod, mitől döglik a légy,
errefelé speciel semmitől,
legfeljebb, ha lecsapja az ember
a sok szemtelen kis mocsadékot.
Ha valami van itt, az a fény,
tudtad, Uram, mit csinálsz,
nem energiatakarékos,
LED-es izzókkal világítod be
ezt a vidéket, állandó reflektorfény
sikálja vakítóra az utolsó
koszos kis falut is,
verődik a fény a fehérre meszelt
falakon, minden ablak tömény
világosságot okád a szobába,
a kévékben a porszemek, pihék
valóságos orgiája zajlik,
féktelenül táncolnak, kavarognak,
egy modern nagyváros toronyháza
kutyafüle ahhoz képest,
ami egy ilyen fénykúpban zajlik,
a látványtól be lehet rúgni.
Nem fogtad vissza magad, Uram,
eltökélted, még a kövekből is
kisütöd itt a zsírt,
az embereket levükben pácolod,
a lázadást nyílt tűzön rotyogtatod,
a vért egyenletesen forralod,
és néha még raksz is a tűzre,
hadd szóljon,
félgőzzel nem érdemes élni,
félgőzzel halni sem érdemes,
élni csak bitangul,
halni csak kegyetlenül.
Aztán ráeresztetted
népünkre a rómaiakat,
ahogy más vidékeken kővel
nyomtatják le a savanyú káposztás
hordó tetejét, hadd szuttyanjon
meg alant önnön levében a zöldség.
Nagy, hideg kő ez a Róma,
de súlya van neki, birodalmi súly,
hideg aranyfény, hűvös vasvértezet,
hiszen a szőlő levét is darabos tömbök
nyomják ki, a daráló csak szétzilálja,
összekutyulja a fürtöt,
elkeni a száját, ahogy pofon szegi meg
a vigyorgást, ahogy ajkak buggyanó vére
teszi őszintétlenné a jókedvet,
na, most röhögjél, apafej,
most legyen jókedved, ha van mire fel.
Sistergő fényesség Júdea vidéke,
hűvös fényesség Róma,
e kettőből kellett kijönnie
az ember üdvösségének,
ez a két kard szikrázott össze
az őrjítően kék ég alatt,
a párbajban mindkét fél
végzetes sebet kapott,
Pilátus aláírta Róma halálos ítéletét,
melyet pár száz évvel később
barbárok hajtottak végre rajta,
és keresztények pecsételtek meg.
Pilátus aláírta a zsidó nép halálát,
Barabás elszabadult,
a templom romba dőlt,
a nép szétszóródott,
de a fényözön a kietlen színpadon
bevárta a következő felvonást,
ha ezer évig, hát ezerig,
ha kétezerig, hát kétezerig,
a színházi személyzetnek van ideje,
kinn cigiznek az intézmény mögötti padon,
a reflektorfény pedig ugyanaz
tegnap és ma és mindörökké,
ezt te garantálod, Uram,
isteni fővilágosítónk.
