Szomorú János balladája
A várost most nem járom.
Otthon ülök, állok, fekszem,
mint lajhár vonszolom magam szobámban.
Hajdan kocsmák teraszán
kényelmetlen székekben dülöngéltem
erős boroktól spannolva.
Spanjaim nevettek vicceimen,
szomorkodásom, dühöngésem
fanyar mosollyal fogadták,
így űzték el önsajnálatom.
Lám, most kénytelen vagyok
magam derülni magamon.
Tükörben ujjal mutogatni
szőrös pofámra.
És vághatok grimaszokat,
mint gogoli rém,
hogy így űzzem el önsajnálatom.
De jön még idő,
mikor innen szabadulok,
és éjszakák bódítanak el,
annyira, hogy tréfákat eszelek ki
barátaim kénye-kedvére,
akik ezért hálából fenéken billentenek.
Zsúfolt kocsmákban,
embermelegben,
fényes italokat hörpintek,
s repül majd szívem,
ahogy fecske száll
hátán cipelve a nyarat,
és én a szememmel követem,
vagy épp egy elképzelt puskával
lepuffantom,
hogy így űzzem el önsajnálatom.
Ballada a szélről
Vannak barátaim,
Kik egyéni gondolkodók,
és talán a középkorban együtt lógtak volna velem.
Hisz akkor divat volt közönség előtt
bitón lógatni gyűrött testeket.
Gyermekek is innen tanulták
a hintázás örömét,
ahogy a szél, egyre nagyobb lökésekkel
fújta ki a húsból a lelket.
Persze inteném barátaim,
inkább tartsák a szájukat,
húzzák be seggüket szűkös szobájukba.
Feleségüket, ha van,
rejtsek véka alá,
bármit is jelent ez.
De ne adjanak vért értem,
inkább igyanak jó bort,
pálinkába aszalt gyümölcsöt egyenek.
És ne hagyják, hogy bárki is
kifújja húsukból a lelküket.
Ahogy járvány idején a szeretet távolságot tart,
így tartsunk be egymásnak,
s egy s másnak.
Mert a dolgok, csak dolgok,
Ahogy Krisztus Urunk példázta
azt a vízen járva.
Persze hajónk ócska,
és elsüllyed bárhogy is kiáltozunk.
A lényeg, hogy
Ő
ott legyen,
amikor a szél kifújja a húsunkból a lelket.
