Tőle, a hétköznapiság pillanataiban váratlanul felbukkanó létöröm mesterétől azért meglepő ez a mondat, mert az ő regényeit és novelláit végigfuttatva emlékezetünkben, a lét és a hit csak mint a valószínűség filozófiai dilemmája merül fel hőseinek diskurzusaiban, s ők szinte mindig görcsös erkölcsiséggel óvakodnak a fennköltség csapdájától.

Bőségesen esik viszont szó az Ottlik-művekben a hétköznapok frivolnak, jelentéktelennek tűnő örömeiről, és a lelki eleganciával viselt szenvedés és a félrehangoltság még gyakoribb pillanatairól, amiket az emberi kapcsolatok aszinkróniái és aszimmetriái okoznak: hogy a másik máskor és máshogy éli át, vagy észre sem veszi mostani örömünket vagy megrendültségünket. S ott van aztán az emberi miliő mindennapos banalitása, esendősége, szokványos durvasága és unalmas rútsága. De mindeközben, Ottlik átélésében, minduntalan fények ragyognak fel. Mert

az esendő emberi lét és a kozmosz félelmetességében is olyan gyönyörű, amilyennek egy boldog hároméves gyermek látja,

aki ismeri „az életnek olyan áradó kedvét, tágasságát, áhítatát, várakozását (…) amit boldogságnak lehet nevezni”. Ehhez a látomáshoz kellene folyton visszatérnünk, megérezni „mindig valamit abból a nevesincs teljességből” – mondja Ottlik, egyik mesterét, Kosztolányit méltatva.

Ez a látomás ad erőt – mondja. – „Kosztolányi kiegyenesíti a derekunkat: halállal, romlással, kudarccal, bukással, vereséggel szembenézni.” Így folytatja: „A szenvedés is lehet új erőt adó, ha például vezeklés a legnagyobb szégyenünkért, a szeretetnélküliségért, ha pedig ellenkezőleg, szeretetből fakad, egyenesen gazdagíthatja, kitágíthatja elsatnyult érzelmi világunkat a hevességével.”

Ahogy Ottlik megidézi a mindennapok látszólag banális belső moziját, az páratlan, és bámulatosan korszerű, még ha életünk díszletei és tempója változott is valamit fél évszázad alatt. Az igazi irodalom igényes, mostoha sorsú mai rajongói örvendve ismerhetnek rá e prózában a maguk világára. És ha ráismernek, az felemeli őket, méltóságot és értéket ad saját mindennapjaik örömvillanásainak.

Látható, hogy Ottlik a szeretet írója –

de a szabadságé is. Legendás példája volt annak saját életvezetésében is, hogyan lehet valaki teljesen szabad belsőleg abban a negyven évig tartó ördögi világban, amely a közösség után leginkább a személyiséget és a szabadságot üldözte végletes gyűlölettel. És gyűlölete megtestesült alkotásaiban: stílustalan és hitvány épületeivel, otromba emlékműveivel, félszeg ruházkodásával és tárgyaival is a rútságot vágta arcunkba minduntalan. Nem csoda hát, hogy a szeretet és a szabadság mellett a szépség volt Ottlik belső világának harmadik sarokpontja. Kimondta, hogy a rútság, amit az ember magában és környezetében elvisel, netán létrehoz, erkölcsi bűn.

Ottlik végletes szabadságigényéért a vállalt mellőztetéssel fizetett: Dickenshez és Faulknerhez méltó, mesteri műfordításaiból élt, s csak élete vége felé, békés forradalmunk hajnalán szegődött mellé az irodalmi siker. A méltányosság szégyenére, ő lett a legidősebb a fiatal íróknak alapított József Attila-díj kitüntetettjei között – hatvankilenc évesen, 1981-ben –, megelőzve e fordított rangsorban Mészöly Miklóst és sok más margóra szorított kiválóságot.

Most, advent és karácsony évadán különösen hasznos, ha elővesszük Ottlik Géza írásait.

Segít abban, hogy felemeljük lelkünket. Szükségünk van rá, mert ő mutatja meg, milyen cselesen, szeszélyesen villan fel újra meg újra, kusza és céltalannak tűnő modern viszonylatainkban a szabadság és a szeretet, a szerelem és a szépség adománya. Újra és újra megelevenedik könyveiben rendíthetetlenül életszerető, erős édesanyja, aki a majdani kegyetlen kadétiskolának, Ottlik első poklának ellenképeként gazdag, teljes világot varázsol köréje – mesterünk másfél éves volt, amikor elveszítette édesapját.

Ott tündöklik könyveiben tágabb és szűkebb hazánk, a csillagos égbolt és az emberi Bábel –

amint a Hajnali háztetők Halász Péterének szesztől is ittasult megvilágosodásakor történik, aki rádöbben a teljes lét szépségére, amint az alvó Budapest tetői felett egyensúlyoz, fittyet hányva az életveszélynek.

Az írásomat kezdő Ottlik-idézet, válasz a Vigilia körkérdésére az 1970-es évek végéről, így folytatódik: „Nem néven nevezve kell jelen lenniük – a vers nem a csillagokról szól, nem Jézusról, nem a költő anyjáról – hanem valóságosan. Ha ő nem áradt bele a mégoly profán, világi jelentésmozzanatokból összerakott művembe – ha másként nem, hát mint szomjúság, halhatatlan vágy, a szarvas kívánkozása a szép hűvös patakra –, akkor nem is hoztunk létre semmit.”

Nem véletlen, hogy Ottlik az idézetben költőként említi magát.

Túl a pályáját indító és múlhatatlan Ady-rajongásán, szövegeit mindig a költő műgondjával és halhatatlan vágyával írta, talán azért is sovány aránylag az ő prózai életműve. Költő módján, sokrétegű szövegeiben a rá jellemző, motívumformáló finomsággal vezette végig a fonalát annak a részvevő jézusi létszeretetnek, amiről korunkban egyre többet beszélnek a Szentírás elemzői. Arról, hogy az igazságérzet és a mártíromság szenvedése mellett milyen fontos, Szent Ferenc-i témája a krisztusi életnek az, hogy az emberi lét és a teremtett világ szép, ha tisztán tudjuk szeretni, ha szeretni tudunk. Ez a Jézus az, akit nagybátyám, Kodolányi János Én vagyok-jában, egy másik, sokáig lappangó nagy regényben, megismerünk. Ezt a Jézust igyekszik megmutatni az elmúlt évtizedek sok más Jézus-megidézése is világszerte a művészetben –

mintha így fonódhatna össze szorosabban korszellemünkben Jézus és a világ, amelyben élnünk rendeltetett.

Karácsony a létimádat, a megújuló világ ünnepe: megszületik, s elindul a gyermeki élet a jótékony csillagok és a Nap fényében, egy megrontatlan paradicsomban. Húsvét még messze van. A mártíromsághoz és a feltámadáshoz vezető út beavatás lesz, az emberi és embertelen szenvedésbe is. De most még a kezdetet ünnepeljük, az élet romlatlan hajnalát, az istengyermekséget.

 

A szerző költő, esszéíró