az enyhe szél szabadon jön át a vámon könnyeivel
rázza egyszeri galériába hajtogatja a fákat sózza
a feltört járdát a füveket a csenevész bokrokat
elönti a kaszapenge félbemaradt ellipszisét
ezüstbe rogy a holdon gellert kapó lepattant kazánfény
tartalékaink fogyóban mulasztásunk mérhetetlen
röhögcsélve álszent pofával sápítozva
pocsékoltuk az előző évszázadokat
szeresd hát hazádul kerted virágod otthonod
felettünk amióta eszemet csak tudom
kétszárnyú alkatrészekben vonaglik az ég
a szép halálból is vizsgázni kell
ha már törvényre emeltétek a pusztítást
ezúttal talán fizessetek ti esztelen nyavalyások
sorokat húzott tavasszal a kertben
vizet öntött a nyár látható felületeire
ősszel napközt nézegette sötéttel
hallgatta a kukoricaszárak roszogását
lángoltak pufogtak parázslottak morogtak
a felgyújtott mert betiltott levélgúlák
előttük ültek az emberek faragott nyársakkal
nyálukat nyelve kicsi kenyér kicsi szalonnával
a lassan kezükhöz szelídülő tűzzel csendesen
mosolyogtak a közös mennybolt alatt térden vagy ülve
a bivalyszemű estében itt és most és mindörökké
válogatatlan fényekkel nyűtt kopott ruházattal
és a képzelet helyére lassan szivárgott
a napon-száradt hasonlatokkal a feltüzelt avarból
az újból a szemétre vettetett barbár fogadalmak nyomában
a parázsló a zsírral sercegő kenyérre csorgatott valóság
