Földre néznek már a napraforgók,
fővesztésre ítélt rabsereg.
Fenődnek a faluban a sarlók,
hogy nyakukra bárdként üssenek.
Oldalt lebben, tó fölé, a vékony
füzfalomb, mint sárga női haj.
Megreszeli itt-ott a futékony
szél a vízet. Gyűl a fecske-raj.
Rázta eddig elhevert ökörként
rozsdás láncát reggel a ladik;
rázza majd úgy, azt hiszed, kitör még,
talpra ugrik, fölágaskodik!
Ámde csönd még. Mely foganta őket
s lám kihordta: földanyjuk meleg
mellén-hasán nyári fényben ülnek,
száritkoznak a krumpliszemek.
Nincs járás a szöllőn át: gereblye-
nyom mutatja: közel a szüret.
Lógatják a tőkék hosszú kecske-
(fekete és fehér) tőgyüket.
Őrzi tükre békéjét e fényben
– nagyságával oly megnyugtató –
s hegyet, hajót, horgászt, – hálaképen
mindent megkettőz a néma tó.
Arany napok. Semmi munka immár.
Az idő tesz-vesz csak. Itt a rév.
Zajtalan fut – hisz már gépe mind áll –
rakománnyal púposan az Év.
