Két átkelés
1.
Egy hídon hajtottak át
ágyúk és emberek zajában.
– Büdös zsidaja –
erre pontosan emlékszem;
meg a vízből nyújtózkodó
lét-karcsú pillérekre.
Szabács mellett kettévált az út.
A Száva habzott –
elnyelni akarta a hidat, amin hajtottak épp.
*
A rozsdás hídon, amin hajtottak épp,
kék szemű, szőke gyermekek játszottak,
és figyeltek, mint bíró a vádlottat.
Ruhánk és testünk nyomora kottakép
volt nekik az eldurvult emberségről.
A szótlan menet izzadt hallgatása
átláthatatlan éket vert a tájba.
Gondoltam, a híd alattunk kettétör,
és a gyermekek, a hajtók – mindenki
velünk pusztul majd. De nem történt semmi.
Vonszoltuk bakancsba dagadt létünket,
a híd menthetetlenül a részünk lett.
Amint mellé értem, az egyik gyermek
megrúgott. Felhorkantak a pillérek.
*
Felhorkantak a pillérek, felzúgtak a vérző
rongyokká lett végtagok is. Lőttek, menekültünk.
Szőke hajas, élettelen arcok voltak utolsó
nyers emlékeim. Aztán roncsolt emberi részek
bűze takart el minden testet a hídon.
2.
Egy hídon vonszoltam át
elmém a szenvedés zajában.
– Arbeit macht frei –
erre pontosan emlékszem;
meg a vízből nyújtózkodó
holt-karcsú pillérekre.
Szabács mellett kettévált a lét.
A Száva habzott –
elnyelni akarta a testet, amit elhagytam épp.
*
A zsidók, a hajtók és a gyermekek
vesztek egy lövésnyi pillanat alatt.
Megtorpant minden emberi akarat,
a lét összetorlódott egyetlenegy
sötét ponttá. A ködben ázó hídon
úgy hevert minden test, mintha aludna
(a terjedelmes füst rajtuk a dunna),
láttam, amint akaratlan ott hagyom
a csontsovány hitű létezést, ahogy
engedtek a roncsolódott végtagok,
és elpárolgott a tört csontok szaga.
Rám települt a csend, besötétedett.
Az alvó hídon nem talált életet
az elüszkösödött sebű éjszaka.
*
Nincs holnap. Rozsdás az idő, roppannak a percek,
dermed a tér, megszűnnek a kézben a mozdulatok, por-
ladnak a szétlőtt pillérekben a kődarabok. Csend
olvad a hídra a szétroncsolt testek melegétől.
Felhők omlanak, égő mennyé tágul a túlpart.
