Sokszor és sokan megkérdezték tőlem, amikor lehetőség nyílott rá (mert volt rá számtalan alkalom), miért nem költöztem el Keszthelyről? Miért nem vállaltam el a más városban, olykor a fővárosban felkínált munkát? A válaszom minden alkalommal ugyanaz volt: mert Keszthelyen érzem magamat otthon. Nagyon sokat utaztam Magyarországon, számtalan utam volt külföldre is, elsősorban Lengyelországba. Legtöbbször jól éreztem magam, Lengyelországot pedig második hazámnak tartom. Mégis, amikor elérem Keszthely határában a Festeticsek által ültetett vadgesztenyés fasort, tudom, hazaérkeztem.
A Cséby család tapolcai gyökerekkel bír, de nagyapám és testvérei elhagyták azt a családi házat, amelyet a tapolcaiak a mai napig Cséby-háznak neveznek. Gyógyszerész nagyapám ugyan szeretett volna szülővárosában patikát tulajdonolni, de erre nem volt lehetőség, mert a településen már volt kettő. Dunaadonyi kitérő után, 1903-ban végül visszatért a Balatonhoz, amikor Keszthelyen feleségével együtt megvásárolták a Két Oroszlán Gyógyszertárat, Zala megye második legrégebbi patikáját. Ettől kezdve a család neve, tevékenysége összeforrt a várossal. Hathatósan vettek részt a város társadalmi, kulturális életében.
Édesapám megörökölte nagyszüleimtől a patikát, és gyógyszerész lévén, ő vitte tovább a patinás vállalkozást egészen 1950-ig, a lelkiekben is sebeket hagyó államosításig. Ekkor már házas volt, sőt én is megszülettem. Édesanyám 1939-es lengyelországi menekült, akivel édesapám Keszthelyen találkozott. A találkozásból szerelem, majd házasság lett.
Bár a háború befejezését követő második esztendőben láttam meg a napvilágot, háborús gyermeknek számítottam. Ezt különösebben nem érzékeltem, mert a családi légkör mindig kiegyensúlyozott és szeretetteljes volt. Csak lefekvésem után, elalvásom előtt jutott el fülemhez a szüleim másik szobából kiszűrődő, fojtott hangú beszélgetése gondjaikról.
Ezeket akkoriban nem igazán tudtam felfogni; játszottam a szomszéd gyerekekkel, örültem, amikor megkaptam első (és utolsó) rolleremet, vidáman mászkáltunk (szüleink nagy szörnyülködésére) a szomszédos kisebb épületek tetején, mert onnét lehetett elérni a hatalmas szederfa édes gyümölcseit. Egyszer be is szakadt alattam a tetőcserép, és nem győztem kimagyarázni, miért lett karmolásos és véres a lábszáram.
Izgatottan vártam beíratásomat az első osztályba. Amikor délutáni oktatásunk volt, telente bizony sötétben hagytuk el az iskolát. Ám remek tanítónőnk volt Nagy Lászlóné személyében. Okos, igazságos, igazi pedagógusként emlékezem rá.
Hitoktatásra szüleinknek külön kellett bennünket beíratni, ahol minden alkalommal megkérdezték: „Jól meggondolták?” Hét éven keresztül folyt ez a procedúra.
Nagy szeretettel gondolok első hittanárunkra, dr. Földi Elemér atyára s mindarra, amit tanított nekünk.
Nyári vasárnaponként más volt Keszthely hangulata, mint manapság. Amikor a fél tizenkettes misére mentünk, alig-alig járt autó vagy motor az utcán. Az ablakok kitárva, az emberek készülődtek a vasárnapi ebédhez. Itt húsleves, másutt rántott hús vagy éppen uborkasaláta illata lengte be a levegőt. Lehetett-e nem szeretni ezeket a délelőttöket?
Talán ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy mindörökre idetartozom. A régi családi házhoz, a család nyughelyéül szolgáló Szent Miklós temetőhöz, a szépséges Balaton-parthoz, iskoláimhoz, a Kossuth, ma Sétáló utcához, a Fő térhez, s mindahhoz, ami e várost valóban várossá, a Balaton-part talán egyetlen városias jellegű településévé teszi. Bár felsőfokú tanulmányaimat Budapesten, doktori iskolámat Szegeden végeztem, minden alkalommal visszahívott Keszthely.
Harminc éven át vezettem a Goldmark Károly Művelődési Központot és Színházat. Számos izgalmas rendezvényen érdekes és fontos személyiségek fordultak meg az intézmény falai között – sokukkal később baráti viszonyba kerültem. Irodám keszthelyi és máshonnan érkező értelmiségiek találkozóhelye lett. Itt vitatták meg a szakmai, az irodalmi és olykor a politikai helyzetet is: dr. Sági Károly, dr. Tóth István, Lipták Gábor, Szelényi Károly, Németh János, Nagy Gáspár, Major-Zala Lajos, dr. Laczkó András, Péntek Imre, Csengey Dénes, Takáts Gyula és még nagyon sokan mások. Rendszeresen jártam atyai jó barátom, Mikus Gyula festőművész szépséges kertjében lévő műtermébe vagy éppen lakásába. Annak idején ebben a lakásban többször megfordult – talán éppen kártyázni érkezve – Egry József is, Keszthelyen töltött telei alkalmával. Mikus Gyula rendszeresen megmutatta új műveit. Főleg a Balatont festette, a Szigligeti-öblöt a Becehegyről. Az idős művész halálát követően, az akkori önkormányzattal közösen, egykori lakóházában sikerült megrendezni műveinek állandó kiállítását – sajnos mára már ez is bezárt.
Lehet-e nem szeretni azt a várost, amelyről a helikoni költők is csodákat regéltek. Berzsenyi, Kisfaludy Sándor, Dukai Takács Judit. Még a georgikoni praktikáns Nagy Ignác (nem azonos a Tisztújítás írójával) is lelkendezve ír versében az 1817-es Keszthelyről:
Utazó, meg állj’ néz’d Keszthelynek szép táját
Ha jól meg tekénted természet’ munkáját,
Nem fogsz itt mást látni, csak szépség’ csudáját.
(…)
Tekénts Méltóságos Grófunk’ Kastéljára,
Hozzá ragasztott Bibliothékára,
S’ általa állított szép Apothékára.
(…)
Díszeskedik Város szép épületekkel,
Ceresnek, Mózáknak Szentelt lakhelyekkel.
(…)
Deák tanulásra vezet Gymnasium,
Bőlcsességnek útját mutatja Lyceum,
Gazdaságra oktat híres Georgicum,
Kisdedet tanítja nemzeti Studium.
Nagy Ignác hasonló lelkesedéssel folytatja természetleíró versét. Mindezek a felsorolt intézmények, a környezet a mai napig Keszthely sajátja.
Gróf Festetics György helyét és szerepét vizsgálva a magyar művelődéstörténetben, a Keszthelyről sajnálatosan elvitt (ma a Nemzeti Levéltárban található) Festetics-levéltáron kívül azok a Miscellaneák, XVIII. és XIX. századi újságok adtak támpontot, amelyek a keszthelyi Festetics Kastély Könyvtárában találhatók. Olyan különös és izgalmas levelezésre bukkanhattunk, mint Festetics György gróf és Kerekes Ferenc, a Lúdas Matyi első, még a szerző neve nélkül megjelent kötet kiadója. Kerekes – aki Fazekas Mihály tudta nélkül adta ki a művet – azzal a hosszú dedikációval küldte meg a grófnak a könyvet, amelynek kicsengése: Festeticshez bátran mehet Lúdas Matyi, mert „Ő nem Döbrögi Úr; igazán kegyes Attya azoknak / A’kik alatta-valók…”
Lehet-e nem szeretni azt a „szülöttem földet”, amelyik ilyen és ehhez hasonló kincseket rejt?
A város történetében meghatározó esemény volt a lengyel menekültek befogadása 1939 és 1944 között. Polgári táborként jelölték ki a települést. Édesanyám is így került Keszthelyre, nagyanyámmal együtt, és itt találkozott apámmal is. Itt hozták létre a lengyel menekültek számára rendszeresített szanatóriumot, ahol a beteg, illetve idősebb lengyeleket ápolták. A befogadás szeretetteljes volt. A lengyelek az egykori zárda épületének templomába jártak szentmisére, és együtt énekelték a magyarokkal – ki-ki a saját nyelvén – az Isten, ki Lengyelhont kezdetű hazafias, egyházi éneket.
A menekültek hálából márvány emléktáblát és egy aranyozott ezüstkelyhet ajándékoztak a templomnak.
Lehet-e nem szeretni azt a várost, amelyik Szent II. János Pál tanításával élve járt el: „Legyetek bátrak bizonyítékot adni az emberiséggel szembeni legnemesebb szolidaritásról!”
Végigjárva Keszthely utcáit, hála Istennek egyre több az emléktábla, szobor, hisz van mire büszkének lenni, s ezt be kell mutatni. 1982-ben sikerült elindítani a Keszthelyi Pantheont, amelyben ma már több mint harminc emléktábla hirdeti Keszthely jeles szülötteinek, illetve eseményeinek emlékét. A városban megtaláljuk Nagy Ignác, Kacsóh Pongrác, Batsányi János, Deák Ferenc, Goldmark Károly, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Bem József, Petőfi Sándor és mások emléktábláját. Legutóbb Németh János Kossuth- és Munkácsy-díjas keramikusművész, a Nemzet Művésze kiváló katyńi emléktábláját avattuk. Szobra áll gróf Festetics Györgynek (Farkas Ferenc), a városalapító nádor Laczkfy Istvánnak (Kalmár Kata) és egykori szülőháza szomszédságában Vaszary Kolos bíboros-hercegprímásnak (Farkas Ferenc).
Két gyermekem ugyan kiröppent a folyamatosan több generációnak is otthont adó házból, de mi a feleségemmel itt maradtunk. Olykor bosszankodunk azon, amit látunk, másszor örömmel tölt el bennünket az élni és szépülni akaró, a történelmet megtartó város miliője.
Keszthely fejlődésének kezdetei minden kétséget kizáróan a Festetics családnak köszönhetők, de nem feledhetjük, hogy a fejlődés, az előbbre jutás a mindenkori lakosság, a polgárság feladata. Nincs ennél szebb munka, nemesebb elkötelezettség. Aki így gondolkodik, annak Keszthely az origó és Keszthely az örök kikötő, ahová jó érzéssel mindig visszatérhet.
