Elterjedt a hír, hogy a Mondó visszajön a túlvilágról.
A különös találkozót egy színházban rendezték meg.
A szervezők szerették volna, ha a nézők nem ijednek meg
a csoda folytán, ezért a színpadot pauszpapírral vonták be,
amely mögött csak a sziluett látszik, s már előre tudatták
az odasereglett vendégekkel, hogy pánikra semmi ok.
És valóban ott ült a Mondó a pauszfüggöny mögött.
Egy médium révén kommunikált. Mondta neki a Csacsi
a nézőtérről, hogy mindenki túlvilági élményeire kíváncsi,
miközben ő magára senki sem figyel. Ez természetes, felelt,
és hogy egyébként nincs jelentősége, hogy ő költő volt itt a
földön, hacsak nem, hogy milyen pontosan üt be egy szeget.
Merthogy ő most történetesen kárpitos. Illusztrációképpen
itt bejátszottak egy szupernyolcas felvételt, amin a Mondó
éppen szögeket üt be valamibe. Erre a Csacsi azt kérdezte,
hogy de mégis, meg tudná mutatni? Mire a Mondó előjött
a takarás mögül, elmosolyodott, és a kezét nyújtotta felé.
A Csacsi felment a színpadra, és keringőzni kezdtek,
zene nélkül. „Ahhoz, hogy keringőzni tudj, kissé meg kell,
hogy feszítsd magadat” — mondta a Mondó. A Csacsi
hirtelen túl nagyot lépett, mire lecsúszott a nadrágja bokáig,
úgyhogy lecsúszott nadrággal, alsónadrágban keringőzött
tovább, a Mondó meg csak annyit fűzött még ehhez hozzá
médiuma útján: „Egyszerű: a lélek keringőzik, nem a láb.”
