1.
Keresztutak. Ezt a címet kellett volna adnom ennek a sorozatnak, mert olyan biciklizéseket tervezek Zsigmonddal, az unokámmal – most, a járvány idején, amikor ki kell menni a városból, el kell kerülni a játszótereket, most, húsvét után, amikor a közös ünneplésre, templomlátogatásra nem volt mód, olyasféle lelki helyzetben, amikor én öregedő fejjel immár kicsit félek attól, mikor veszítem el önmagam, amikor Zsigmond, közeledve második életéve felé, épp a maga keresése első tétova pillanatainál tart ‒, amelyek egy-egy kereszthez vezetnek, Monor városi, határúti, útszéli keresztjeihez. Azért is, mert sokféleképp megragadtak már ezek a mementók, azért is, mert a monori szemléjüket már jó ideje tervezem, és azért is, mert két kereszt állandóan a szemem előtt van. Az egyiket a Móriczon a vasútállomás melletti Tüzép-telep kerítése karolja át, hatalmas telepőrző kutyákkal a háttérben, a másik egy kert sarkában áll, közel Zsigmondékhoz, a Kossuth és Mikszáth saroknál, itt két német juhász kutya az illetékes szolgálattevő, ha megállnál, hogy keresztet vess, vagy csak megkötnéd a cipődet, rögtön előkerülnének, és mint cerberusok tombolnának.

/Móricz Zsigmond utcai kereszt Fotó: Nyirkos Zsófia/

De van egy harmadik keresztem is, majd elfelejtettem, ez a legközelebbi, a Kistói úti vasúti átjárót őrizte hajdan, aztán aluljáró épült néhány éve, a feszület egy rövid zsákutca végében találta magát. Gyakran egy sárga kamion áll előtte, nyilván a kereszt mögötti házban lakik a sofőr. Az aluljáró felső párkányán futó fémkerítés van az előterében, oldalt pedig, a vasút felől, a kamion után, magas hangszigetelő falak.

Nem tudom, hármójuk közül melyikőjük van sanyarúbb helyzetben. De mintha árvaságuk hitemről tudósítana, arról a kevésről, amit egyáltalán össze tudok kaparni valahogy. Rájuk gondolva mégis valahogy könnyebb. Mintha kissé sorstársak lennénk, aggódva egymásért. Magunkért, másokért.

Szóval a hitem felől is érdeklődnék ezekkel az utakkal.

Mindenesetre, az a kis pitypangcsokor (aminek szálait Zsigmond rakosgatta egyenként egy üres mécses edénykéjébe, némi segédlettel), amit az Acsádi utcai kereszthez tettünk utunk első állomásán, már egy csendes, jó pillanatban volt, amit Zsigmond tett teljessé azzal, hogy az otthonról magával hozott, eddig kezében tartott kis műanyag lepkét is a csokor mellé tette.
Ez a kereszt egy különös elágazásnál van, balra tőle megy tovább fel a hegyre, vagy inkább  dombra a betonozott Acsádi út, jobbra meg, a térkép szerint legalábbis, a köves Acsádi út, ugyanúgy fölfelé, utóbbi végül a Forrás dűlőbe torkollik.
Nekünk, negyedszázaddal ezelőtt, Dani és Géza fiaimmal ez volt a kedvenc útvonalunk a forrás nélküli Forrás-liget felé, télen szánkóval, tavasztól őszig biciklivel. Olykor egészen Tete-pusztáig jutottunk. Az elhagyott, valaha bizonyára jobb sorsot látott, szinte néptelen kertségbe (a völgyben esőzések után magához tért patak, kanyargó, évszázados mélyutak, botok, kövek, virágok, üregek, az egyik sűrűben gazdaság, birkanyáj, gépek, szalmabálák: sokféle kaland). Jártam már keresztutat errefelé, zarándokutunk is haladt itt, ekkor már persze Etával, a lányommal voltam, hiszen ő hívott. Én meg hívtam a diákjaimat. (Nem lett volna szabad. Túl sokat gondoltunk magunkról.)

Aztán innen indul, az Acsádi úti kereszttől a Téglaházi dűlő is, amelyik átvezet a másik nagy családi utunkhoz, a temetők közt, ezer kereszt közt a városból kimenő Bajcsyhoz (vajon mi lehetett a korábbi neve?), az egykori téglagyár felé, a nagy bányagödrökhöz. (Sötét történelmi helyszínek voltak, ma már nyomuk is csak addig, amíg színültig nem telik mindahány szeméttel.)


/Acsádi úti kereszt Fotó: Nyirkos Zsófia/

Interneten körülnéztem a monori keresztek ügyében, hátha van lista, azt nem találtam, de akadt egy ötödik kereszt is, ami a kihívás része lett, feladatot ad, gondolnom kell vele, vajon hogy élte meg a rongálást a keresztállító házaspár, mi lett a meggyalázott emlék sorsa?

„Szabó Rudolf és Potyi Katalin 2014 pünkösdjén emeltették a keresztet földjükön, hitből és őseik iránti tiszteletből.” Így szól a Magyar Kurír 2018. június 17-ei tudósítása Thullner Zsuzsától, a pusztítás esetét elbeszélve, felidézve a kezdetet, mellékelve a felszentelés képeit is. A kereszt, illetve a megrongált kereszt egy földút mellett áll, egy csöpp park van kiszakítva a szántóföldből, közel van az útelágazás, amelyiktől az olajkutakhoz lehet kanyarodni. Az utolsó képet, amelyiken még ép a kereszt, éppen ezzel az olajkúttal együtt lehet látni (szinte mintha vetélkednének a táj feletti hatalomért), Jakab Béla készítette, 2018 áprilisában. Egy hónappal az égetés időpontja előtt. Mert a képen látható nyomok alapján aligha kétséges, hogy égetés történt. (Az is az égetést valószínűsíti, hogy a Megváltó teste műanyagból készült: „A korpuszt Lengyelországból hozatták, különleges műanyagból készült.” Időtállónak tervezték, szánták, de nem tűzállónak. Esztergomban láttam hasonló esetet, a templom oldalában álló feszületen lévő szobor lába volt félig leégve, még csak le sem takarták hetekig.)

S végül a hatodik kereszt. Erről szintén tudtam, de mégis az internet emlékeztetett rá, mert évek óta nem járok arra. Ez a Tabánban van, a Bercsényi és a Cinka Panna út kereszteződésénél, a cigánytelep közepén. Az ő megváltásukra.
„Egy »szent hely« szükséges. Amíg a kápolna (egy hely a közös imának) nem készül el, addig is szükség van konkrét formát adni kereszténységünknek. Ezért nem egy út menti ájtatossági keresztet szándékozunk állítani. Ez a kereszt inkább a Tabán lakói reményének fizikai kifejezése hivatott lenni.” Mondták ezt a jezsuita novíciusok, Varga László és Elek László, hogy segítő, önkéntes missziós munkájuknak, amelyet a monori máltai Jelenlét Program keretei közt végezték, 2011-ben miért is egy keresztállítás lett a vége. Az ő jelenlétüknek már nem voltam tanúja, de a telep sorsában érintett vagyok, pontosabban voltam, részint úgy, mint aki belátta, hogy jobb arrafelé nem járni, részint úgy, mint akinek aztán, tanárként, temérdek dolga volt ott, szinte házról házra jártam, hiszen a diákjaim közül sokan jöttek onnan. Így a máltaiakkal is szorosabb kapcsolatom alakult. Az ilyen kapcsolatok aztán, ha meg is szakadnak, mert ez történt ‒ nyugdíjas lélekként nem járok vissza kísérteni, hogy emlékezzenek rám ‒, nem mennek feledésbe olyan könnyen. Tőlük, de magamtól ugyancsak ezt tapasztaltam. Bár, ha arra gondolok, amint Zsigmonddal megállunk majd a keresztnél, azért mégiscsak félek (nehéz feledni a hajdani kiutasíttatásomat), hogy nem lesz a közelben ismerős, aki rászólna a kötekedőre: De hiszen ez a Géza bá, haggyad má békén! Hogy van, csókolom?! Ez az unokája?

Ami a keresztet illeti, mióta a telep életét nyomon követem, tudtommal ez az első haszontalan ajándék, s jó volna arra gondolni, hogy mégis ez ér majd legtöbbet, ez a Krisztus nélküli kereszt erősebb, megértőbb, ügyesebb lesz segítők sokaságánál, a megértést, ügyességet, segítséget hittel támogatja, erősíti kívül és belül, ezt mondom, írom, de a legkevésbé sem reménykedve, szóval eléggé hitetlenül. Már csak azért is, mert Tibor atya, aki vagy két évtizedig a katolikus pap volt Monoron, próbálta a templomba csalogatni a telepieket, az egyház közelébe, a hitközség szárnyai alá, legalább a gyerekeket, először is a gyerekeket, ami nem lett volna kis dolog. Meg is jelentek a templomban, voltak együttlétek, rendezvények, kapcsolatok, de aztán valahol elakadt a történet. A szárnyak miatt talán, nyilván, hogy nem nagyon akartak kiterjeszkedni, meg a szárny alá csalogatottakon is múlt, hogy kevéssé igyekeztek oda. Ez a kereszt talán épp a lemondás gesztusa volt, a vereség beismerése. Ha már ők nem jönnek, hátha valamit ment a helyzeten, hogy a kereszt megy hozzájuk.

Ami pedig a Zsigmonddal való biciklizéseket illeti, annak már magában többszörös értelme van. Kereszttől függetlenül is, a közös biciklizést nagyon vártam, mint olyan, ötven éve szenvedélyes biciklista, aki a kerekezésnek köszönhetően kicsit tágabb személyes világot kapott ajándékba. Ezt az élményt készültem neki továbbadni, és a keresztprogram most, a járvány idején talán valami felfedezés is lehet, esetleg a járványra egyfajta válasz, válasz praktikusan, meg azon túl úgyszintén.
S van itt még egy kis titok, olyan egyszerű. Zsigmond nem beszél, noha már elmúlt másfél éves, és a doktornő kérdéseiből azt vettem ki, kísérőként hallottam, hogy az átlagos beszédfejlődést tekintve előbbre is tarthatna már. Bele-belefog egy-egy szóba, mondogatja egy-két napig, aztán elhagyja. Viszont, mögöttem ülve a biciklin, minél tovább tart az út, annál inkább elkezd más hangon megszólalni, mint a megszokott nyögdécseléses, mutogatásos beszédrendszere, halk dünnyögésbe fogva beszédhangokat gyakorol, mintha készülne a nagy fellépésre. Szóval ezeken az utakon nemcsak a monori keresztek világának kellene megszólalni, egy nagyapa-unoka páros szívén hangszerelve, hanem az unokának is alkalom a gyakorlásra: ne kelljen restelkednie a sutaságán. Mert mintha pusztán az önérzete gátolná, hogy értekezésbe fogjon a virágokról vagy a kutyákról.

/Indulókép: Acsádi úti kereszt Fotó: Nyirkos Zsófia/