fotó: Nyirkos Zsófia

Elindultunk a Jókai utcán, kivezet a városból, a csatornához, az biztosan tetszeni fog Zsigmondnak, érdemes arra mennünk, és közben szétnézünk keresztügyben is. Az utca vége felé egy idősebb asszonyt látok, aki az árokban küszködik a fűnyíróval. Talán nála érdemes lesz érdeklődni. Eddig még senki nem volt az útjaink titkába beavatva, otthon is hallgattam róla, féltem, hogy bolondnak vagy ügynöknek néznének, én meg a lehető legszabadabb szerettem volna maradni. Tudván, hogy eleve mennyi minden szorongat. De ez valahogy más helyzetnek tűnt, talán nem lesz belőle baj. S különben is, ha valaki tud itt errefelé keresztről, hátha éppen ő.

Jól gondoltam, készséggel igazított bennünket útba, van itt kereszt, de csak afféle egyszerű fakereszt, ráadásul messze, kint a tanyáknál. Válaszolt tehát, de láttam, éreztem, éreztette, neheztel, hogy a járvány ellenére csak így csatangolunk, miközben ő meg füvet nyír, kénytelenségből, mert nem jöhetnek se a gyerekei, se az unokái. Magyarázkodni kezdtem volna, de hagytam, ő a legszigorúbb szavak szerinti viselkedést tanúsítja, s azt várta volna el. A biciklizést az unokával kihágásnak tekintette, veszélyeztetésnek. Indulunk, azért a szomszéd kertet őrző kerti törpénél még megállunk, hogy valamelyest oldjak a feszültségen, mutatom Zsigmondnak, hangosan lelkesedünk, s ez jólesett neki. Mert mások észre sem veszik, tette hozzá.

A csatorna hídján megállunk, lent bőven áramlik a víz, szemre tiszta, talán túlságosan is az, a város felől jön, miféle víz ez, mintha csapból folyna, gyanús, ki kellene deríteni, aztán itt van közel a szennyvíztisztító üzem, onnan is zubogva ömlik a hídtól néhány lépésre a tisztított víz a csatornába. Zsigmond lelkes. Pompás játék kezdődhet, kavicsért felkapaszkodni az útra, aztán leereszkedni ismét a betonszegélyre, és hajigálni a vízbe a kis köveket. Élvezve a csobbanások sokféleségét, melyet talán majd mesékkel fogunk felidézni, most Zsigmond arca és hangja a tükör.

Aztán sétál a csatorna mellett húzódó betonszegélyen. Kezemet fogva, inkább csak az én, mintsem saját félelmei miatt. Vadkacsákat fedezünk fel, akik ugyancsak párban vannak, egyikük a parton totyog, a másik a csatornában úszik, mintha ők is nagyapa és unoka lennének, követjük őket, tartják tőlünk a távolságot, majd ránk unva szárnyra kelnek.

Némi alkudozást követően – nehéz a víztől elszakadni – a tanyák felé vesszük az irányt, és egyszerre csak a kereszt is feltűnik, eleinte mintha faágak, törzsek véletlen találkozása volna, aztán, közelebb érve már nincs kétség, megtaláltuk, csak szóban volt olyan messze. A felirat nélküli fakereszt egy tanyabejáró út mellett áll, nincs virág, nincs gyertya, viszont néhány napelemes kerti, földbe szúrható kis lámpa van körülötte. Zsigmond lelkesedik értük. Ezek kiszakítása, majd újra földbe szúrása nagy mulatság. Vajon van-e éjszakai fényük? Van-e még tehetségük összegyűjteni és megőrizni, továbbadni a világosságot? Vagy valakit az éjszakában eligazítani?

Ez bizonyára emlékkereszt (jaj, voltaképp semmit nem tudok a keresztállítás kultúrájáról, kultúrtörténetéről, csak látom őket és tűnődöm). Valakiért valaki nagyon sírt. Vagy valaki valamiért nagyon hálás volt.

Nyárias meleg volt ma, nagy széllel. Nem tudtam pontosan, hova is indulunk, felkötöttem Zsigmond ülése hátára a kismotort, kerülővel a dombok felé indultam, majd kilyukadunk valahol, talán éppen valamelyik keresztnél, kicsit bele is bonyolódtam a telep környéki utcákba, végül észrevettem, hogy a szél lefújta a rosszul megkötött sapkát Zsigmond fejéről, indulás vissza, hátha megtaláljuk, vagy újat kell vételeznünk. Így történt, új sapka került Zsigmond fejére, én viszont most már acélos elhatározottsággal gondoltam a vaktetei keresztre, hogy oda indulunk, ez a sapkavesztés csak az ördög játszmája volt, hátha elveszi a kedvem, de nem hagytam magam, konok elszántsággal hajtottam fel a városszéli emelkedőn, a kellemetlenül nagy autóforgalomban, át az új M4-esen, és végül bekanyarodva a földek közt hullámzó üzemi útra, mérlegelve, hogy visszafelé nem lesz-e túl meredek a motorozáshoz, köszöntve az egyik föld szélén álló traktort, nagy tartályával. Eléggé kifulladtam, mire a kereszthez értünk. Kicsit bújócskáztunk a sövény körül, apró kis köveket tettünk a talapzatra, majd aztán kiderült, hogy Zsigmond számára most a gabonatábla az igazi élmény, ez a neki mellig érő zöld tenger, egy éretlen kalászt le is szakított, és azt a virágok mellé tűztük, ajándékul. Ezeket a virágokat a hetek óta tartó szárazság miatt alighanem naponta kell öntözni. (Vízzel teli palackok sorakoztak a kereszt háta mögött.) Ahogy a hitet is. A hitetlenség meg az a homok, amit a földútról felkapott a szél, és a szemedbe fújja, és a szádba fújja, és csikorognak tőle a fogaid.

Most akkor mi lesz ebből a keresztjárásból? Egy város katolikusainak figyelmeztetése, hogy törődjenek jobban a külsőségekkel, nézzék végig keresztjeik állapotát? Az a plébános lesz a felelős, aki az idén érkezett? Vagy az, aki néhány éve, de már el is ment? Azok a papok tehát, akik meglehetősen túlterheltek napi teendőkkel, miközben a lelkek felügyeletét milliárd szálú, elemű, megfékezhetetlen, feltartóztathatatlan és fáradhatatlan technológiák vették át, a lélek gondozását se ellenük, se velük nem győzhetik. Vagy az önkormányzat, amelyiknek húsz éve politikailag keresztény kötődésű vezetése van? Vagy a hívek a felelősek? Nekik kellene a keresztgondozást vállalni, hiszen végtére is nem nagy dologról volna szó. Hiszen végtére is nagyon is lényegi kérdésről van szó. Látják-e egyáltalán a kereszteket? Ahogy én is eléggé vak voltam. (S nem leszek látóvá attól, hogy tudom, talán láthatnék.) A kereszt megszólítja-e őket? Vagy ugyanolyan, mint egy tavaly bezárt üzlet itt maradt cégtáblája? Már nincs élő kapcsolat, már mintha ott sem lenne. Ez a helyzet a hitélet, a keresztény hagyományok őrzésének, a keresztény kultúra helyi állapotának a tükre? Annak mértéke, hogy a járvány miféle késztetéseket ébresztett? Elvitt-e egy őszinte fohászig, egy gyertya meggyújtásáig, egy szál kereszthez helyezett virágig a húsvéti hős emlékére? A Mindenható kérlelésére?

Vagy magam beállok keresztgondozónak?

Vagy azt remélem, hogy ebben a keresztekkel csurig tele kis országban némi restelkedést ébreszt a monori keresztek magánya, hogy másutt is számba vegyék, hogy is állnak a keresztjeikkel, akár az út szélén, akár a nappaliban, akár a lelki tájakon?

Az derül majd ki, hogy rossz pillanatot választottam ki a keresztutakra, hiszen az Eucharisztikus Világkongresszusra úgyis minden kereszt ki lett volna fényesítve, és így is lesz majd, de immár egy év késéssel? Addig meg… Addig meg türelem…

Vagy éppen lejárt már a keresztek kora, és a hit már rég máshol eleven, csak én járok elgazosodott utakon?

De akkor a vaktetei új kereszt meg micsoda? Miféle hit emeltette „ÉN VAGYOK AZ ÚT, AZ IGAZSÁG ÉS AZ ÉLET” felirattal. Nagyon komolyan gondolhatták. Mintha a többi kereszt elhanyagoltságát is felülírná, feledtetné, és hallgatni kellene róluk? De hát, aki rájuk tekint, vagy csak a közelükbe lép, hogy hallja őket, annak panaszkodnak.

És akkor már a pusztítók dühe is érthetőbb: megzavarta őket a kis mennyei park, a ragyogó fények, ha egy kopott, elhanyagolt, gaztenger szorongatta kereszt lett volna, alighanem észre sem veszik, de ez az új kereszt szinte provokáció, ahogy a berzsenyis fiúk is nekiestek a kereszteknek, úgy itt a helyi berzsenyis fiúk meg égettek. Noha nekik bizonyára nem voltak megfontolásaik. És igen, valahogy itt is csak fiúkat tudok elképzelni tettesként. A lányok talán e tekintetben még nem egyenrangúak. Bár lehet, hogy ezúttal mégis épp nekik kellett megmutatni, tettre váltani a szót.