Olvassa el a sorozat első, második, harmadik és negyedik részét is.

5.
Fallóskúton, a nyaralónkban, ahol a napjaim egy részét önkéntes karanténban töltöm, a kereszteket el sem lehet kerülni, hiszen ez az üdülőtelep egy Mária-kegyhely mellett van, főútja a Kápolna út. Hogy aztán a nyaralótelep az egyház által sokáig el nem ismert zarándokhely miatt vagy ellene épült-e ki a hetvenes években (talán a dialektika törvénye érvényesült), azt nem tudom.

Az első húsvéti, nagypénteki pillanat azonban erdei élmény volt: családi kirándulás során akadt meg a szemem egy derékba tört fenyőfán, mintha valami gonosz erő szakította volna ketté, csak úgy, féktelen jókedvében, épp az élet tiszteletére mit sem gondolva, s nekem vissza kellett hozzá jönnöm, hogy lássam ismét, hogy nézzem értetlenül, vajon mi is történhetett ezzel a szálegyenes, komoly, erős, egészségesnek tűnő fával, vajon miféle bűne lehetett, útjába akadt valaminek? Valahogy a fiatalember Jézus sorsát idézte fel. 


/Fallóskút Fotó: A szerző felvétele/

Hasonlóan megrendítő volt látni egy másik erdei séta alkalmával a frissen (tavasszal!) kivágott fák csonkján lecsorgó fanedvet, könnyáradatot, vért. Ebből még családi viszály is támadt, mert hangos háborgásommal felpiszkáltam feleségem csendes megrendülését.

Annyira sokféle aggodalom szorongatja az életünket, hogy minden jellé, méghozzá könnyen felkiáltójellé változhat. 

Aztán a keresztekig is eljutottam, igaz, ezúttal nem Zsigmonddal, hanem a húgával. Őt altattam gyermekkocsiban tolva, a kápolnához sétáltunk el, ahol kis faodúba helyezett hungarocell kereszttől igazi pléhkrisztusig sokféle feszület volt. 

Sánta Lászlóné Csépe Klára hasznosi fiatalasszony látomásai nyomán, aki rendszeresen egyeztetett Sarlós Boldogasszonnyal, 1947 nyarától itt is forradalom zajlott, noha másféle, mint odakint, odalent az országban, meglehet Klára asszony lelke lázadását annak tüze is szította, ellene tiltakozva (és még mennyi minden más oka lehetett rá), lánykori égi barátnője látogatásait elektrosokkal sem tudták leállítani. (Kisfalusi János: „Visszagondoltam 1947-re, amikor a híre elterjedt a »hasznosi látnoknak«, és Viszlóról a legények több száz kilométeres utat tettek meg biciklivel. Kaczur Gusztáv, Kaczur Ferenc, Füzesdi János és többen a legények, akiknek biciklijük volt, jöttek a »Forráshoz«. Én akkor nem jöhettem, mert nem volt biciklim.”) A hatóság nem tiltotta, a püspök tehát nem ellenezte a kápolnaépítést a Klára asszony feltalálta csodatévő forráshoz, így aztán igazi népi-lelki szövetkezéssel, Mária, a Magyarok Nagyasszonya óhaja szerint végül, ha sokára is, megépült a kápolna. Ma a térség jeles búcsújáró helye, temetkezési hely, a kis kápolna mellett, fölött, alatt templom, altemplom, zarándokszállás épült. Mise minden szombat, vasárnap. 


/Fallóskút Mária-kegyhely Fotó: A szerző felvétele/

Ideje volt már a tudatlanságomból is lefaragni. Azt gondoltam, a Mária-évnek és a Mária-jelenéseknek valami köze lehet egymáshoz. 

A Mária-évet, hivatalos nevén Boldogasszony Évét (1947. augusztus 15. ‒ 1948. december 8.) Mindszenty bíboros kezdeményezte. Több millió hívet megmozgató egyházi önvédelmi mozgalom volt, a keresztény társadalom megerősítésére, újjászervezésére, olyan korszakban, amikor „a liturgia tüntetésnek számított”. (Történelemtanárként semmit nem tudtam a Mária-évről, pedig voltak, akik mesélhettek volna róla, akiknek mesélniük kellett volna róla, akik bizonyára félelemből is, meg józan megfontolásból is hallgattak róla. Ugyanúgy, mint annyi minden másról. Nyilván még kérdezni sem tudtam. Vajon hány ilyen ügyünk van, hány életünk, történetünk porlik szét?) 

Vagyis a Mária-év és Csépe Klára asszony látomásai alighanem egyugyanazon nemzeti keresztény lelki dráma eseményei, hogy a monori, Mária-évet megörökítő keresztállítás pedig miként húzódott évekig, az még kibogozandó, ha lehetséges.

Vonz a kápolna. Vissza-visszajárok oda estefelé, hogy gyertyát gyújtsak, mégsem tölthetik ott szentek és keresztek az egész éjszakát teljes magányban, teljes sötétségben. Igaz, nincsenek mindig egyedül, Paszkál remetének, aki húsz évig volt a kegyhely vidám strázsája, most mintha örököse akadt volna. Először egyszerűen, lenti észjárásunk szerint hajléktalannak véltük azt az alakot, akit meghúzódni láttunk éjszakára a szabadtéri oltár közelében, de nem volt értelmes tételezés, hiszen bárhol jobb hajléktalannak lenni, mint itt. Aztán láttam őt hosszasan térdelni a kápolna ajtajánál. Talán épp mindannyiunkért fohászkodott.

Vagy vezekelt. S végül egyszer, amikor mentem lefelé a kápolnától, találkoztam vele, meg lehetett szólítani, kérdezni. Épp megérkezett az utolsó buszjárattal, ez derült ki a szavaiból, megköszönte a paplant (amit nem tőlem kapott), érezhető félelem volt a hangjában, bármiről is kérdeztem, mintha remetesége még illegális volna, én meg valami felügyelő. Vagy talán mintha még maga sem döntött volna róla, folyamodik-e Sarlós Boldogasszonyhoz a befogadásért.

Van egy utcai lámpa a kápolna kertjében, a bejárathoz közel, a pléhkrisztus mellett. Mostanában mintha vészvillogóvá vált volna, nem tud nem felgyulladni, aztán muszáj kialudnia, pislog, pislákol, viaskodik. Nem tudja megtartani a fényt. 

Volt már több kísérlet is ennek a fénynek a kioltására. Eléggé meglepődtem, amikor Fallóskút múltját nyomozva egy állami oktatási oldal örökségtárában elhelyezett, 1982-ből való, Zakupszky László által írt ismertetőben a következő tételt olvastam: „Meg kell említeni még az üdülőteleptől északra levő »hasznosi Szent-kutat« a kis kápolnával, ahová mind kevesebben járnak, de még zarándokolnak a csodára várók. Remélhető, hogy az üdülőtelep gyors fejlődése mielőbb elfelejteti a hiedelmek világába révedező emberekkel is a szomorú múltat, amikor a szegény sorsúakra csak a csodák hozhattak volna vigasztalást.” Még csak azt sem mondanám, hogy jelenleg épp az üdülőtelep elhagyott és a kápolna van virágzásban, bár ez a látszat, amit szembeállíthatnék a negyven évvel ezelőttivel, de ez is csak hamisítás lenne, éppenséggel a kápolna is szép és felújított, az üdülőtelepen is sok pompás nyaraló van, de engem itt is, ott is egy kicsit a magány szorongat, illetve hát szorongatna, ha nem éppen ezt keresném. Szóval hagyom inkább a hadijelentéseket.

Már a hegyi csavargásaimból is kereszttúra lett. A szentfalvakká átnevezett huták felé merészen, az erdőn keresztül, a turistaúton vágtam neki biciklivel, hogy hátha megúszom a meredek országúti kaptatót. Két újabb keresztfelfedezés lett a kirándulás jutalma. Bagolyirtáson bukkantam rá az evangélikus gyülekezeti házra, kereszt előtte és rajta, túl nagy csendet találtam itt is, pedig tökéletes karantén, közel a csillagokhoz.

/A három falu temploma Fotó: A szerző felvétele/

Elgurultam aztán a három falu temploma előtt. Bejáratánál semmi utalás arra, hogy itt most járványszünet volna: miközben a kertben körbesétáltam a kálvária állomásait felidéző domborművek előtt, a kedvemért a templom mögött fociedzést tartó fiúcsapat előzékenyen szünetet tartott. Majd leereszkedtem Mátraszentistvánba. Imrével és Lászlóval együtt szép újmagyar (ómagyar) nevek az egykori szlovák falvaknak. Ám a szent királyok sem védhették meg a lakosok jelentős részét a kitelepítéstől.
Nem bízva már az erőmben, a szerpentin helyett a sípályán kapaszkodtam vissza, cikcakkban tolva a meredeken a biciklit, s szétnéztem a mozdulatlanná dermedt cifra gépezeteken, itt a hidegtől támad élet, és a melegtől lesz minden mozdulatlan. Felérve a csúcsra, a sífelvonó felső állomásához, majdnem ítéletet mondtam a gépesített illúziók kertjére, ahol a lét fölött lehet könnyedén el- és átsiklani, de kereszt fogadott itt is, egy kis faragott oszlop tetején, a faragott kis kapukon belül pedig egy apró, bumfordi Mária a gyermekkel. Védendő a bajtól a téli vallás hívőit, a síelés oltárán áldozatra készeket, vagy éppen a meggondolatlanokat. Elhallgattatva a magamfélét is. 

Vajon láthatom-e majd Zsigmondot, amint nekivág a fekete pályának, vajon érzi-e majd Máriára tekintve nagyapja tekintetét?

Hazafelé begurulok Mátraszentimrére, köszöntöm a mind közelebbi ismerőssé váló Sík Sándort, versidézetei és szobra elé érve.

A piarista költő egyre jobban idézi a soha nem felejthető, ugyancsak piarista tanár urat a Mikszáth térről, nagynéném égi kedvesét. Odafent már talán egybekeltek, az Úr belátta tévedését, ha már a földön ez meg nem történhetett.

A mátraszentimrei templom nyitva, az oltár fölött egy feszület, Krisztus-fejjel, mintha egyszerre az Atya is volna, meg Fiú is. 
 

/Indulókép: Fallóskút Mária-kegyhely Fotó: A szerző felvétele/