Olvassa el a sorozat első, második és harmadik részét is.
4.
Nem haladok időrendben, telnek a napok, és gyűlnek a megírandók, a keresztek, de valahogy elakadtam. Azt gondoltam, ez az írás magától értetődően párbeszéd, vagyis mit sem ér, ha nem jut olvasóhoz, levegőhöz, de aztán eltűnődtem, kinek jó ez az őszinteség? És őszinteség-e vagy inkább valami más, nem tetszelgés, kibeszélés, árulkodás? Holott nem ezt akartam. Nem tudok dönteni, de azért írom tovább, meglehet, hogy most már csak úgy összevissza, ahogy adódik, átugorva heteken. Először tehát a mai kereszttalálás következzék.
Biciklizni indultunk, a tó volt a célpont, ha a játszótér tiltva is van, egy tó körüli kerekezés talán nem kockázatos, s gondoltam, teszünk egy kis kerülőt a Rákóczi-telep felé, ha jól derítettem ki ennek a városrésznek a nevét. Talán keresztre is bukkanunk. Aztán a vasúti átjárónál megint olyan keresztet fedeztünk fel, amit én jól ismertem, s talán még le is fényképeztem valamikor, évekkel ezelőtt, látva és szánva lehetetlen helyzetét, hiszen ha nem is mindennapos, de gyakori útvonalam volt ez. (Egy-egy nagy áruház mindkét oldalon.) A kereszt kerítés mögött van, nyilván magánterületen, a felerősített reklámok közt egy feliratok nélkül hagyott láthatósági szakasz. És mögötte ugyancsak, a nagy épület falán reklám, reklám, reklám. Ami persze azt is jelzi, hogy valaha a keresztnek valódi reklámértéke volt, nagy közönségnek szólt, volt napi mondanivalója, nem véletlenül került oda, ahová. Ma azonban ahhoz, hogy egy kereszt megkapja a valódi figyelmet, tiszteletet, úgy látszik, el kell hagynia a várost, ki kell menekülnie, ki kell települnie a mezőre (noha ott meg úgy látszik, túlságosan is jelen van, ingerlően és egyúttal kiszolgáltatottan).
/Fotó: Nyirkos Zsófia/
Az Ady út kereszt felőli oldalán járda sincs, pedig az állomásra sokan járnak itt be, és jönnek ki onnan, de az ő közlekedési útjuk (magától értetődő rövidítés) nem épült meg, így hát egy ösvényt jártak ki maguknak. (A kereszt őket sem vigasztalhatta.) A kereszt mindazonáltal bizonyára mégsem a mellőzöttség miatt rokkant meg, és dől kicsit jobbra és hanyatt. De azért, ha lehet egy keresztnél még post mortem fájdalomról, sőt, annak fokozatairól mélázni, mint ahogy nyilván nem lehet, de kénytelenség, ez a kereszt, háta mögött a Malom-center világító, villogó vörös reklámjával, groteszk magányban, vonatok, autók zajától elnémítva, egy kopott és egy friss kereskedelmi üzenettel kétfelől a kerítésen, ha földi szereplő volna, bizonyára legszívesebben föld alá süllyedne szégyenében. Hogy az áldozat emléke hova silányult! Miféle avítt magamutogatássá.
De mivel földi szereplő volt, dacol mégis.
Felállításának 1957-es évszámát én úgy értem, s talán nem alaptalanul, hogy ez a kereszt a legutóbbi magyar szabadságharc áldozatainak az emlékezete is, csendesen, ahogy lehetett, és talán éppen ezért, a legnemesebb hivatkozással. Akik idehelyezték, alighanem tudták, mit cselekszenek. Mi pedig tökéletes feledésben vagyunk. Mert újmódi emlékezéseinkkel valójában elfelejtettünk emlékezni, megtanultuk azt színlelni. Emlékezéseink többsége csak dekoráció lett, friss, harsány dekoráció.
Zsigmondnak erre a Jézuskára nem hívom fel a figyelmét (valahogy szégyellem magam, eltekerünk előtte), nem úgy, mint ő legutóbb az enyémet, ismét csak feledékenységemet és alighanem egyúttal felszínességemet jelezve. Ha így vagyok személyes múltammal, ahogy kiderült eddig is, s mivel újabb bizonyíték kerül elő, ami következik rögvest, meglehet, ez a jelen idejű nekibuzdulás sem mentes üres foltoktól.
De hátha Zsigmond majd kisegít, valahogy átlátva immár a szándékaimat.
A felső szintet jártuk meg a lakásunkban itthon, szeret fölmászni, mert a meredek lépcső neki igazi vállalkozás, kaland, és már épp lefelé indultunk, én elöl a lépcsőn, segítendő a lejutásban, amikor mutat valamit, amit innen nem vehetek észre, és hanggal is jelez, hogy azt meg kell nekem is nézni. Visszalépek, egy plakátot látok, rajta egy útszéli régi kereszt képe, és a kereszt mellett egy Ady-vers, a Krisztus-kereszt az erdőn című. Egy sötét sarokban van, a felső szint előterében, ahol nincs mennyezeti lámpa, a régóta elcsendesedett hanglemezek fölött, az évekkel ezelőtti első internetes kapcsolatot biztosító öreg számítógép szomszédságában, egy extra, ritkán használt rakodótér kis ajtaja mellett, egy fentre száműzött könyvtárrésszel átellenben, a forgalom itt többnyire csak átmenő. De azért ezt a plakátot mégiscsak én tettem ki egyszer ide, és mégiscsak nap mint nap megfordulok odafönt valamiért, vagy valamelyik fent lakó fiamhoz feldöcögve. És ezt a plakátot, az egyetlen plakátot a lakásunkban legalább annyira a keresztért rajzszögeztem a falra, mint amennyire Adyért. Vállalva magam is az Igent és a Nemet, a Nemet és... Noha én a keresztet látva soha nem fakadtam nótára, se dacból, se zavaromban, se utánzásképpen.
Keresztmagány az Ady úton, keresztmagány (Ady-plakát) otthon. A szembesítő szembesül.
Az első kereszt, amihez közöm lett, a gyimóti vasútállomásra vezető út mellett állt (ott áll ma is), hatott rám, valahogy azt gondoltam róla, van valami titka ‒ inkább, mint a templomnak, ahol pedig gyermekként elég sok időt töltöttem el ‒, ami majd kiderül egyszer. Mindig félve néztem rá, érinteni sem mertem. Mintha még a keresztállíttató család nevére is emlékeznék, de nem merem leírni, hátha tévedek, hiszen az ő nevük is a varázslat része volt.
Azt hiszem, apámmal soha nem jártam erre. Nem voltak közös útjaink. Egyszer vitt magával hajnalban biciklin Pápa felé, de azon az úton mindketten nagyon csöndben voltunk. És egyikőnk sem ügyelt a Pápai utcai keresztre.
Ahogy alighanem én sem álltam meg a fiúkkal az Acsádi úti keresztnél. Vagy mégis? Nem emlékszem. Mindig siettünk, hogy minél messzebb jussunk. De ez csak értelmezés, nem emlék.
Ma a boltból az átjáró felé kanyarodtam, hogy futólagos benyomásaimat ellenőrizzem. Úgy látszik, a monori Krisztusok némelyikét az ág is húzza, mert azt találtam, hogy a kereszttől néhány méterre egy alkalmi kirakodóvásár nyílt. Furcsa volt ez egy egyszerű május eleji hétfőn, talán a majális pótlásaként lett megrendezve, egy tarka sereglet költözött oda, gólyák, törpék, oroszlánok, sasok, vaddisznó kismalacokkal, mindenféle állat és mesefigura, ami csak kerti díszként szóba jöhet. Meglehet, itt tartottak gyűlést, kis műanyag szívükben nyilván mély lenézéssel a góliát, kopott Krisztus iránt, jót mulatva rajta, hogy pórul járt fellengzős pózával, itt szobrozhat már egy ideje, hiszen a festék is mind lepergett róla, de nem kelt el, úgyse kel el.
Megint az Ady úti vasúti átjáró keresztjénél jártam. Kíváncsi voltam, tart-e még a műanyag lények, lelkek farsangja. Kicsit közelebb is merészkedtem ehhez a bizarr parádéhoz, és bevallom, a hatása alá kerültem. Alighanem azért, mert láttam, elképzeltem Zsigmondot, amint a keresztnél megállva felfedezi a mesevilágot, és azonnal arra indul, lelkesedése nem ismert volna határokat, hiszen itt mintha a mesekönyvei szereplői léptek volna le a lapokról. Ujjong, ha meglát egy Kisvakond-plakátot, hát akkor egy Kisvakond-bábu hogyne lelkesítené. Meg az egész társaság. Nem lehetne innen egy tátott szájú műanyag eb nélkül hazamenni.
És máris harc dúl bennem, szabad-e nekem ezt az átjárót Zsigmonddal a napokban szándékosan elkerülni, ne kelljen megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, vagy simán hazudni valamit, hogy miért nem vihetünk el innen egyetlen figurát sem. Sőt, ezúttal még csak meg sem simogathatjuk őket, holott nagyjából épp Zsigmondhoz vannak méretezve, kicsinyítve vagy nagyítva mindannyian. Pedig amúgy meg szoktunk állni, ha törpét, gólyát vagy nyuszit látunk valahol egy kertben. Volt egy emlékezetes trió, amelyhez egész novella illett volna. A kerítés mögött élő kecske harapta a füvet, hasonlóképp eleven kiskutya ugrabugrált körülötte, nem állta meg ugatás nélkül a nézelődésünket, s mindezt a háttérből egy csinos, festett gipszróka szemlélte szenvtelenül. (Aztán amilyen váratlanul tűntek fel a magányba süllyedtnek mondott férfi udvarán, épp oly hirtelen tűntek is el. De ezek könnyű esetek voltak, nem kellett magyarázni, hogy a törpét, a nyuszit, a rókát miért nem visszük haza.
/Indulókép: Kereszt az Ady útnál Fotó: Nyirkos Zsófia/
