Olvassa el a sorozat első és második részét is.
3.
A kincses padlás azt jelenti, hogy évtizedekkel ezelőtt az istállópadlásra kerültek fel a kinőtt vagy megunt gyermekjátékok, épen vagy sérülten. Ezt a lelőhelyet fedezte fel Zsigmond kedvenc létramászása folyományaként. A játék abban áll, hogy ő a kibányászott kockát, autót, műanyag figurát, kártyalapot, drótot, holdjárót, akármit a padlás ajtajában állva kidobja, odalent pedig próbálja valaki elkapni. De ha elkapó nincs, az se baj, a kihajigálás a mulatság.
A padlásról lerepülő holmik között akadt egy kis színes műanyag táska, valaha tán tolltartó lehetett, eléggé tele volt valamivel, de elsőre nem tudtuk kinyitni, a cipzárja a por miatt nem működött. Aztán később, kimosva a port, sikerült kinyitnom. Nem gyermekkártyák voltak benne, ahogy képzeltem, hanem képeslapok. Régi ünnepi képeslapok, főként persze karácsonyiak és húsvétiak. Legfelül egy feltámadást ábrázoló festmény képe volt. Mintha vele kelt volna életre a képeslapok üzeneteit író rokonok, barátok hajdani arca, hangja, emléke.
A szobámban pakolgatva, rendet rakva „fedeztem fel” az ágyam fölötti keresztet. Ami persze ott volt eddig is (és ott lesz ezután is), de hát ez csak egy rajz, egy harmincszor ötvenötös ceruzarajz. Egyetlen vékony vonallal. Bravúr, ha szabad ilyet mondani.
/Hunyadii Mátyás Attila ceruzarajza Fotó: Nyirkos Zsófia/
Ez a Matyi-Jézuska, így nevezem Zsigmondnak, amikor felkapva őt, végignézzük a falon lévő képeket. Jól ismeri tehát, általában ezzel a megnevezéssel kezdődik a tárlatvezetés, miután felmászik az ágyra ‒ eleinte segítséggel, most már egyedül ‒, és követeli a bemutatót. Bár erről a képről, a megnevezésen túl, ami a rámutatást követi, nem beszélek. (Nem úgy, mint például a következőről, édesanyja gyermekkori karácsonyi angyalkás rajzáról, ahol a világfa ágain sorban megszámolhatóan négy angyalka ül vagy csüng, és egy madárka van legfelül. Itt tulajdonképpen ő, mármint a madárka a megváltó derű, a feltámadás, az angyalkaszámlálós játék katarzisa.) Matyi-Jézuskának azért nevezem, mert Hunyadi Mátyás Attila, egykori barátom műve, a képet még ő passepartout-zta ‒ ezt a szót tőle tanultam ‒, majd tette üveglap mögé, de már nem emlékszem, hogy is került hozzám, elkértem tőle, vagy ajándékba kaptam. Tulajdonképpen nehéz együtt élni vele, de eldugni sem lehet, ezért van a sarokban, mert a keresztfán szemérmetlenül ő maga van felfeszítve, szakálla, alkata szerint legalábbis, a hatalmas kezek és lábak pedig szenvedélyes képeinek szokásos attribútumai. Botrányos, kihívó tehát ez a végtelenül szelíd rajz. És azért is nehéz, mert ő maga ugyancsak próféta volt, páratlan szellemi, lelki adottságokkal, az ő betlehemi istállója egy „csikágói” üzletlakás volt, Egyiptoma nevelőintézetek, Jeruzsáleme Szeged, Budapest, sok képpel és tanítással, aztán már a kálváriája következett nemsokára, az alkohol keresztje. És hosszú, hosszú agónia. Sírját nem lelem, a hivatalok titkolják. Aligha van rajta kereszt. (Ha Jézus is jeltelen sírba került volna, most mi lenne velünk?)
A szobám másik oldalán is van egy kép, amelyik a keresztre feszítéshez vezető út első állomását mutatja. Az utolsó vacsora van a képen, valamelyik klasszikus festményről készített fotó, csak az egész alkotás nem az, ami, a fejek helyére portrékból kivágott diákfejek kerültek, középütt az én fejem is beragasztva, évekkel ezelőtt érettségi ajándékként kaptam tizenkét irodalomfaktos diákomtól. Talán velük jutottam legmesszebb az irodalom benső, lelki ügyeiben tanári évtizedeim alatt, így emlékszem, ennek bizonyítványa (és kritikája) ez a kép, de aztán mindannyian elárultak, az utolsó együttlét óta nem láttam őket. Abban az alakban legalábbis, ahogy az utolsó vacsora asztalánál ülnek. Egyikőjüket sem. Pedig egy-egy levélváltásra szívesen feltámadtam volna. (De hát úgy kell a tanárnak, aki túl sokat képzel magáról.) Valójában véletlen volt a találkozásunk, ők odafentről (úgy értve, hogy fővárosi felső középosztály), én meg idelentről (vidéki férfi tanár) valókként futottunk össze. Nagy kaland volt, talán igaz se volt.
A Mátrába indulva egyszer, útközben eszembe jutott, hogy hiszen a megégetett kereszt nagyjából útba esik, a gombai útról kell balra lekanyarodni, a valószínűleg az olajkutakhoz is vezető betonozott bekötőútról, hátha megtalálom. Nem volt nehéz. A hófehér kereszt a zöld, sárga, barna mezők fölött hamar feltűnt, teljes érintetlenségben, ragyogásban, tehát az állíttatók rendbe hozták, újra rajta függ Krisztus, a kis park élő, rendezett, hangulatos pihenő, kőpaddal benne. (Még majd bújócskázhatunk is.) S a keresztnél élő virágok, nem vázában ráadásul, hanem cserépben. Amikor odaértem, keresztlátogató család szállt be éppen az autóba, lám, feltételezném szívesen, az élő hit csábít. Áhítat terem itt a szelíd földhátakon.
/A Tetei kereszt Fotó: Nyirkos Zsófia/
Meglepően nagy volt a forgalom, több gépkocsi jött arra, de tovább robogtak: messze, ahol már a tetei fás ligetek kezdődnek, autók álltak, oda igyekeztek. Bennük egy-egy férfit láttam, a fazonokból ítélve akár vadászok is lehettek, vagy épp adásvételesek. Vajon Zsigmond majd ennek a kis dombháti csodának barátja lesz-e, különösen, ha meglátogatjuk a lankadatlanul hajlongó hatalmas olajszívó szúnyogot is. Hiszen az egy gép, egy pompás gép! És folyton- folyvást hajbókol. (Vagy vezekel.)
Vajon a keresztégetők is visszatérnek-e majd, és ismétlésre csábítja-e őket a táj megszentelődése, a keresztállítók konoksága?
Vagy a feltámadás őket is meglepi, és jobb belátásra bírja.
(folytatjuk)
/Indulókép: A Tetei kereszt Fotó: Nyirkos Zsófia/
