A sorozat első darabját ITT olvashatja el. 

Voltak csavargásaink az elmúlt napokban, de ezek inkább a motorozás kategóriájába tartoztak, annak pedig eléggé bejáratott az útvonala, én hiába mennék balra, Zsigmond akkor is jobbra fordul, borzasztó konzervatív és hallatlan lázadó, így hát jobb megőrizni a felnőtt szerepet, mintha én döntenék, figyelek az irányjelzéseire, megyek arra, amerre ő tart, vagyis mostanában már inkább futok, mert ez a kis műanyag háromkerekű annyira felgyorsult, apró lábacskáitól ösztökélve, hogy nem könnyű követni. Néha meg nehéz kivárni, míg ismét elindul. Annyira megáll. 

/Kereszt a Kossuth és a Mikszáth utca sarkán Fotó: Nyirkos Zsófia/

Aztán adódott egy szabad óra, mielőtt a Mátrába indulnék néhány napos magányra, hát ezt neki szántam. A Mikszáth-sarki kereszt felé indultunk, megálltam egy pillanatra, de a kutyák azonnal ott termettek, furcsa módon az átelleni Mikszáth-sarok házőrzői riasztották őket, ezek maguk nem is ugattak, csak felsorakoztak a kereszt mellé, mindenre készen, kíváncsian, talán ezúttal még barátkoztak is volna, de hát ugatással az ember háta mögött nehéz az ilyesmi. Az tűnt csak fel a fényes Krisztus-test mellett, hogy a gondozott kertsarok gondozatlan kutyajárás is egyúttal. Mindebből Zsigmond felé nem volt semmi közvetíthető, tekertem tovább, jöjjön az öreg traktor a Mikszáth közepén, majd mindig kint áll a kapubejáró előtt, talán kénytelenségből, mert a testvére meg odabent. Kanyarodunk ki a Liliomon, aztán tovább felfelé, útközben lelkileg készítem magam, átmenni a telepen, még ha a betonúton is (az egykori poros út maga volt az elszigeteltség, kivezetett a világból, világokat választott el), de mégiscsak át, és nem oda, mert gondolatban sem mertem kockáztatni, hogy azt mondjam majd, megállva, nézelődve, fényképezve,  keresztnézőben volnék. Mert máris hallom, feltételezem a választ: Mi akar maga azzal a kereszttel? Én meg aztán gyanakvást igazolóan dadognék. Szóval gyűjtöttem a bátorságot, és azt is reméltem végső soron, hogy Zsigmond (jelenléte) majd megvéd. A József Attila utcára kikanyarodva azonban egyszerre csak keresztet látok a jobb oldalon. 

/József Attila utcai kereszt Fotó: Nyirkos Zsófia/

Jaj, hányszor elmentem már mellette, százszor is láthattam tehát, látnom kellett, láttam is és mégse. Fémesen csillogó Jézus. A környéke elhanyagolt, mintha az idén senki nem mert volna még a közelébe menni. Egy művirágcsokor őrzi. Elborulva egy műkő virágtartó edény, de már a helyét sem találom, állapota szerint inkább régészeti tárgy. Zsigmondot nem veszem le a bicikliről, olyan szűk a tér a forgalmas út mellett (bár tér és szabad), nagy a fű, bozót, itt mostanában nem várt senki feltámadásra. A felirat: „Isten dicsőségére – Mártírjaink emlékére ‒ 1939–1945 ‒ Készült 1907.” Furcsa, nem nagyon kapcsolható összevonása a külön-külön jogos emlékállításnak. Ez a tábla bizonyára a rendszerváltás után került a talapzatra. Nem világos, kikre utalhat a mártírok megnevezéssel, az évszámból a katonai áldozatokra lehet következtetni. De őket meg nem lehet, fellelkesülve sem szokás mártíroknak nevezni. De ha 1907 a keresztállítás évszáma, egy felirat hogyan dedikálhatja át az eredeti szándékot? (Talán a tábla mégiscsak eredeti, és a felirat első tagja meg a századelőről való évszám közötti helyre lett utólag bevésve a háborús utalás? Miért, mikor?)

/Kereszt a Bercsényi és a Cinka Panna utca sarkán Fotó: Nyirkos Zsófia/

Indulás a telep felé. A József Attila és a Bercsényi út sarkánál áll egy közkút, két cigány fiú van ott, egy talicskát és benne egy lapátot mosnak, a kisebbik odakiált, köszön, a nagyobbik szintén mondana valamit, de a kisebbik rászól, hogy te nem is ismered, a Lacinak a napközis tanára. Ezzel a fiúval nyilván az iskolaudvarról ismerjük egymást, bár nem tudom, ki lehet az a Laci. Mert a tanulószobás csoportomban nem volt cigány fiú. Csak egy Jolánka nevű lány tartott ki a tanulószobán a telepiek közül, noha ő is a legteljesebb tagadásban. Többnyire a konnektorhoz ült a telefonjával, aztán az iskolai wifi révén internetezett. Vagy hátul összebújt két három társával egy telefon fölött. (Egy féléves nyugdíjas kaland volt. Meggondolatlan voltam.) A Laci tehát az ötödikesek és a hatodikosok napközis csoportjához tartozhatott, ahol többször is helyettesítettem, vagy éppen azok közé a cigány fiúk közé, akikkel barátságból néha-néha fociztunk a tornateremben. Mindenesetre megkönnyebbülten megálltam, hogy néhány szót váltsunk. Hiszen megszólítottak. Ami amúgy a város más részeiben cseppet sem magától értetődő. Ez a változat pedig, a „te nem is ismerheted” büszkesége végképp elképzelhetetlen. Megtudtam aztán, hogy nem betonozás után voltak, hanem a fürdőszoba csempézése lett kész. Aztán jött a „Vigyázzon magára!” búcsú. Ezt is szeretem. (Többnyire egykori cigány diákjaimtól hallom, ha találkozunk.) Ez a találkozás felbátorít, merek nézelődni, ahogy haladunk át a telepen, változások itt is, ott is, mióta nem járok ide, de az átlagos, ilyen-olyan kisvárosi utcáinkhoz szokott szememnek továbbra is nyugtalanító a látvány. 

A kereszt a helyén, nem állok meg, tartok kissé a feltűnéstől, népes a kereszteződés, de annyit látok, hiszen ez csak a hiány tudomásulvétele, hogy a roma és magyar nyelvű felirat („Kon mande avel chi bishalav les ‒ Aki hozzám jön, nem utasítom el Jn 6,37.”) ellenére nincs jele, hogy mostanában bárki is megállt volna előtte, miatta. (Még művirág sincs. Amit egyszerre hiányolok is, meg nem. Pedig talán segíthetne. Ha lenne hozzá bátorság. Vagy kétségbeesés.) 

Voltaképp furcsa ez az „üres” kereszt. A cigány vallásosság, amennyire tudom, nagyon színpadias, nagyon érzéki, ez a fakó kőkereszt mintha kérdés volna, egy fejtörő, nem pedig mementó. Öltöztetésre vár. 

Eszembe jutnak Pásztó és Mátrakeresztes festett, mázolt, tarka „hippikeresztjei”, idegenkedve néztem őket, hogy miféle „eretnek” jelek (lehet, ez is egy világjárvány), de a telepre helyezve nem csodálkoztam volna rajtuk. Talán még megnyugtatóbb is lett volna, ha össze lett volna kenve valahogy a helyi színekkel, valami viszonyt jelezve. Igaz, meglehet, a telepi koordinátor vagy a gyülekezetbe járók valamelyike aggódva tisztítja le minden szentségtelen beavatkozás után, így hát marad az absztrakt Krisztus.

Engem meghat, hogy felül lovári nyelven van a bibliai idézet, de hát kérdés, az itt élők is örülnek-e neki, ők kérték, követelték-e, hogy így legyen, volt-e, van-e az itt felnövő fiatalokban, az itt élő felnőttekben szándék, hogy a cigányságuk, a visszatanult nyelv legyen az emelkedés útja. Ha nem, akkor ez a kereszt a segítő idegenek emlékkeresztje. 

A kihalt belvároson hajtunk keresztül. Megállunk egy kis pihenőre. Egy kis kalandra. Galambetetéssel próbálkoznánk, de a galambok ügyet sem vetnek az eldobott kiflimorzsára. Más, fontosabb, sürgősebb dolguk van, fészket raknak. Az első (és egyetlen) modern, szocialista monori áruház félig fedett emeleti, járda fölé nyúló betonkoszorúja és a nyitott lépcsőház találkozásánál lehet a számunkra láthatatlan fészkek helye, folyamatosan szállnak le az újabb és újabb gallyért. Azok ott hevernek a betonon, mintha egy jótevő készítette volna ide a megfelelő hosszúságú, minőségű és súlyú ágacskákat. Végtére is egy áruház árkádja alatt volnánk! Szóval nem lesz nagy fáradság a beszerzés. Amúgy az emelet lezárva, Zsigmond értetlenül rázogatja a rácsot, a lépcsőházban jó ideje már csak galambok járnak, bizonyíték bőségesen, minden lépcsőfokon. Ahogy aztán Zsigmond az áruház Kossuth utcai oldalán jár körül a beton térelválasztók tetején, az áruház kirakataiban csipkerózsikás jeleneteket látunk. Női bábuk menyasszonyi ruhákba öltöztetve, kisfiúk, kislányok extra holmikban, de mindez alighanem már több évtizedes kiállítás. (Feslett, alvó díszlet.) Irigykedve leshetnek át a szemközti oldal friss világára. 

Megyünk tovább, végig a Mátyás király úton, ez egyenesen a tüzépes kereszthez visz. Hogy is állunk, nézzük meg közelebbről.

A bernáthegyinek feltételezett kutyák változatlanul szolgálatban. Ilyenkor, ha a telep zárva, övék a terep, s mivel a vasút felőli oldal kevesebb érdekességgel szolgál, itt, a Móriczon, a Mátyás király utca torkolatánál élénk a forgalom, a két kutya, érthetően, emellett a kerítés mellett tölti az ideje javát, a tűzifahalmok előtt, bosszúsan kerülgetve a számukra láthatatlan valamit rejtő beugrót, ahol a kereszt szorong. Örvendezve fogadnak, lelkes ugatással, mert ritkán esik meg, hogy itt valaki valamiért megtorpan. Lehetetlen tehát időzni.

/A Móricz Zsigmond utcai Tüzép-telepi kereszt Fotó: Nyirkos Zsófia/

Tűnődöm, mit jelenthetett itt az 1954-ben, a Mária-év emlékére a hívek adakozásából felállított kereszt? Ki csapott itt be kit, amikor a vasúti telken, az állomás közelében keresztet állított, állíttatott, keresztállítást engedélyezett? Vajon mi lehetett az ár, amivel a helyi keresztény közösség fizetett? Vajon kiért, kikért imádkoztak magukban a jelenlevők, amikor a felszentelés történt? Hányan mertek eljönni? A helyi közösségek gyötrése akkor már javában folyt, de a múlt eltörlése még csak nagy vonalakban sikerült, az ezer apró gonosztett még ezer apró ellenállásba ütközött. A helyi vallási közösség még élhetett, amennyire ez egyáltalán lehetséges volt, megfosztva gyökereitől, levegőtől, fénytől.

A körútnak végül is rossz vége lett, önzésem következtében a kevéske közös idő futó keresztlátogatásokkal telt, a kincses padlásra már nem jutott idő, sírás lett a vége. Megérdemeltem. 

Nem erről volt szó. 

(folytatjuk)