Egyre csak vártuk, hogy elmenjen a vírus, életünk nagy meglepetése. Már mindenféleképpen gondolkodtunk róla: haraggal, dühvel, kétségbeeséssel. Mikor láttuk, hogy visszajön, s tovább is nyomorgatni akar, mert nem volt neki elég, hogy kínzott minket több hónapig karanténnal, azt mondtuk nagy bölcsen: – Na, ennek most már a fele se tréfa! Ilyen helyzetben stra-té-gi-át kell é-pí-te-ni, mégpedig hosz-szú táv-ra – ezt a szlogent a politikusoktól kölcsönöztük, mert hát ugye nagyon meggyőzően hangzik, és hát mi is tanulékonyak vagyunk itt, a végeken. Még ezt is mondtuk: – Itt tényleg é-let-mó-dot kell vál-ta-ni – ezt a varázsszöveget pedig az életmód-tanácsadó nagyokosoktól vettük át, mert azt tapasztaltuk, hogy ilyen és ehhez hasonló dumákkal szépen meg tudják bülbülözni a tömegeket. Székely ember tanulékony, hamar elsajátítja az új és praktikus megoldásokat és nagyon ügyesen felhasználja további boldogulásához. Mert hát a székely ember igazi túlélő kell legyen, hogy bírja sokáig a sorscsapásokat, és a különösen nehéz balsorsot át kell tudja majd adni a fiainak is, ha eljön az idő, mert attól erősödnek meg igazán ezek a gyerekek. 
Ebben a vírusos keringőben a mi szabadfajta lényünket legjobban a maszk zavarta,  önbecsülésünket és méltóságunkat nagyon megtépázta. Szomorú bohócnak való az ilyesmi, olyannak, aki még örül is, ha nem beszélhet. Mi meg inkább olyan beszélősebb fajták vagyunk. Olyan a maszk, mint egy megalázó bilincs, mint emberi méltóságunk szájba verése, mint tudatunk szócsövének elfojtása. Na, kész! Ezentúl tényleg csak akkor megyünk be a városba – ahol maszkot kell hordani egyfolytában, – ha muszáj. Adios, város, adios, urbánus világ. Vissza vidékre, a szabadság világába. Még kedvenc kenyerünkért sem megyünk be a városba, magunk kezdünk sütni a kemencében. Igenám, de a kemence, amit örököltünk a házzal együtt, kissé megviselt volt, rég nem tapasztotta meg senki és a kéménye is düledezett.
Keresnünk kellett tehát egy hozzáértő embert, aki felújítja. Bárkit hívtunk, mindenki le akarta duvasztani, aztán jó pénzért újat és a meglévőnél csúnyábbat, aránytalanabbat építeni. Hohó! – mondtam én –, nem ám úgy! Nehéz időkben javítunk, és nem duvasztunk. Ezt örököltem, ezt akarom megtartani, silányabb újat nem akarok. Sértődötten vonultak el az újdonsült mesterek, nagyot legyintve, csúnyákat gondolva rólunk, mikor kiléptek a kapunkon. Végre aztán nagy nehezen találtam két jó öreget: Sanyi bácsit és Feri bácsit. Éreztem, hogy embereimre akadtam, mikor a nyolcvanéves Sanyi bá’ ránézett öreg szemével, s elismerően megsimogatta a kemencét. Ott nyomban neki is fogtak a javításnak, nem teketóriáztak, nem nyúzták az időt. Körbenéztek a portánkon, mint a gyakorlott nagyok, s a csűr mögött megtalálták az egymásra sorban felrakott, valamikorról megmaradt régi, égetett téglákat, amiket talicskával szépen előhoztak. Telkünk másik szegletében fecskefarkú cserepekre bukkantak, azt is előhozták. Jólesően konstatálták, hogy minden van, és nem kell pénzt költeni vásárlással, mert ők is úgy tudták, hogy egy rendes becsületes ház körül mindig akad, amiből építeni lehet. Ugyanakkor az újrahasznosítás lázas öröme csillogott a szemükben. Kioktattak, hol találunk agyagot az erdő szélén, s rekcumoltak, hogy siessünk, mert már ég a kezük alatt a munka. Mire visszaértünk,  a kéménynél hiányzó pár téglát már újrarakták, s be is födték cseréppel. Leültek falatozni, miközben az összes háziállatunkat, kutyát és macskát megetettek. Ezután döbbenetes csend következett, melyben csak néztük egymást, mígnem Feri bá’ egy bús sóhajjal megtörte a feszültséget. Kérdeztük, mi a baj, amire az volt a válasz szűkszavúan, száját ki sem nyitva, szűrve a levegőt, hogy:
– Van!
– De mi van és mi nincs?- barkóbáztunk kétségbeesetten. 
– Nincs erőnk – mondja az egyik –, öregek vagyunk. 
– Mi a gond? – folytattuk tapogatózva a találgatást.
– Semmi. 
– Az nem sok – válaszoltam.
– Pedig jó volna egy kevés is.
– Mi? 
– Hát, ami erősít! 
– Mi erősíti?
– Hát, ami legalább ötven fokos.
–Milyen az az ötven fokos? 
– Hát tüzes víz! Szilvalé, ami legalább ötven fokos!
– Pálinka? 
– Az hát!
Na, nekünk is leesett végre a tantusz. Szilvapálinkát kérnek. Jó, hogy van. Csak mi munka után szoktuk megkóstolni, azért nem ugrott be hamarabb. Jól van, vittük az erősítést. Behúzták, s már bújt is be az egyik öreg a kemencébe. Asszonyok rikácsolására mászott onnan elő. Ugyanis a két öreg felesége útra kelt, hogy az urukat megkeressék. Elmentek a kocsmába, ott pedig útbaigazították, hogy nálunk vannak, mert hát a falu szája nagy, itt titokban semmi nem marad.
Jó hogy jöttek, mert ki is faggattuk őket a kenyérsütés végett. Jó tanácsokkal láttak el, s kérték, hogy majd ők is kapjanak egy-egy kenyeret. 
Pár nap múlva, hétvégén, mikorra már jól kiszáradt a kemence, társaságot és dagasztó versenyt szerveztünk baráti körben, mert az nem járja, hogy csak mi dolgozzunk. A dagasztásban nyertesek focicsapatot választhattak, mert kenyérsütés után futball-mérkőzést is szerveztünk magunk között az udvaron. Mindent egy helyben, hogy ne terjedjen az a fránya vírus!
No, de visszatérve a kenyérsütésre, a kamaszaink voltak a legjobb dagasztók, utána a férfiak, s legutolsók a nők. Ők úgyis megszokták már, hogy mindenki ügyesebb náluk, és azt is, hogy mindig biztassák és dicsérjék az erősebbik nemet, hogy azoknak legyen még több erejük a nehéz munkákhoz – így a győzelemről szívesen lemondtak. Különben úgyis a nők a nyertesek a legtöbb dologban… Na de, így most legalább a férfiaknak is volt sikerélményük, s irtó lelkesültek lettek. Egymás kezéből vették ki a lapátot, hogy majd ők megmutatják. A tűz valahogy hatással volt rájuk nagyon, s a pálinka is. 
A langalló, a kenyérlángos újdonságnak számított a vendégek körében, nagyon egyszerű elkészíteni, s percek alatt elfogyott. Ez olyan kenyértészta anyagából készített lapótya, melyet orda és tejföl keverékével kennek be. A felnőttek jó sűrűn megszórják kaporral is. A gyermekek a kaportól húzzák az orrukat, így engesztelésképpen a kacsasültből adtunk többet nekik, amit a felhevült kemencében készítettünk a kenyérsütés után. A legvégén még aszalhattunk volna gyümölcsöt is, ha lett volna türelmünk hozzá. De ahogy megfelelően kibéleltük magunkat finomságokkal, focizni kezdtünk. Úgy belejöttünk, kicsik és nagyok, hogy csak a sötétedés állított le, mikor már nem láttuk a labdát, és egymás bokáját kezdtük el rugdosni. A jól megveregetett kenyérkékből minden vendégnek bebugyoláltunk kendőbe egyet, hogy legyen másnap is mit egyenek. Következő nap reggel mindenki boldogságtól áthatott hangon telefonált, hogy milyen jól érezték magukat, és hát a közösen dagasztott-sütött kenyér is mekkora élmény volt. Következő nap hallottuk kemencejavító ismerős mesterünktől, hogy a szomszédaim úgyszintén levadászták, javítsák fel az övékét is, így elkezdődött mifelénk a régi kemencék restaurálása. Na, hát így terjednek a jó dolgok.

/Indulókép: Pixabay/