Egy ágyban az őrület és a normalitás. A testek színhelye egy szobakonyhában elhelyezett kihúzható kanapé. A hetvenes évek közepén járunk, a tett színhelye Amerika. A testeket bőszen körülöleli a titoktartás s a testfelületükről lecsapódó szimbolizmus. A merülő forraló felett áramló gőz elhomályosítja a kamera lencséjét. Nem véletlenül járunk idegen tájon: Egy hatás alatt álló nő, John Cassavetes egy mestermunkája ébreszti fel bennünk a hangulatot, miközben műalkotása konkrétan egy munkásosztálybeli Peter Falk és az őrület határain balalajkázó Gena Rowlands mindennapi-nem mindennapi kapcsolatába nyújt betekintést. A tűzhelyen felejtett Bialetti-kávéfőző robbanásszerű hangja kíséri minden Földfelszínen tett lépésünket.
Harmincegyedik – és hangsúlyos, hogy nem XXX. és független – születésnapomat egy bresciai közös egy szobakonyhás lakásban ünnepeltem. Akkori férjemként tisztelt és emlegetett barátom születésnapi partit tervezett 2019. február 18-ára, olyasfajtát, amikor a nő elfoglaltan tevékenykedik házon kívül, s mire elcsigázottan megérkezik a munkából – hisz a születésnap nem ad jogosultságot szabadságra –, önnön tüdejével felfújt lufik tömkelege és a „Buon compleanno!” felirat várja otthonában, kanapé mögött bujtatott barátaival megtűzdelve. Mikor óvatlanul benyitja a kulcsra zárt ajtót, akkor éri a meglepetés, amire ő előtte másnap már előkészítette a ricottás exotikus gyümölcsökkel díszített tortát. A szobakonyhás hálókonyhában ténylegesen bresciai kötődésű ötvenes művészbarátja és a mindhármukat összekötő helyi alapítványnak dolgozó, marihuanaillatot árasztó barátnője teszi tökéletessé az összképet. „Még senki sem rendezett nekem születésnapi bulit, ha a felnőtt éveimről beszélünk.” Sőt, tizenhét éves korom óta még a születésnapomat sem ünnepeltem többé, a huszadikat és harmincadikat kivéve. Az asztal fölött új hobbim képmásai: kézzel készített, ikonikus analóg kollázsok Marilyn Monroe és Barbie ötvenedik születésnapja által inspirálva. Mire a félszeg félmondat: „Akarsz játszani?” is kiszakad a közös dühöngőbe. „Akarok.” Ha nem szebb ez, mint egy házassági eskü, akkor Cassavetest is nyugodtan ki lehetett volna hagyni az univerzális bevezetőből. Ma már irigyen kémlelem Mable Longhetti tönkremenő házasságát. Kérem vissza a feledhetetlen és pótolhatatlan Nik Longhettit!
Az események hátterében viszont súlyos, pszichoszociálisan rendezetlen különbségek roncsolják a felszínen rendezett, mégis önmagához hű palazzo széttartó kapcsolati eseményeit. Alig telik el úgy nap, hogy a fojtott és eltúlzott óraszámú együttlét és az unalmas hétköznapok nem nyomnák rá bélyegüket a színlelt házasságra. A hatodik emeleti tetőteraszról szocialista bérlakások sora látható, reggeltől napestig fürdőszobaszőnyeget napoztató háziasszonyokkal és csilipalántákat öntöző, egyáltalán nem pikáns, sörhasas és ápolatlan pasasokkal vagy a háztartási munkában néha-néha besegítő, osztódó prolipalántákkal. Ekkor hívom fel keresztapámat, és közlöm vele: Nem bírom tovább. Közléskényszerem számára kielégítő is, de csak praktikus tanácsokat ad: menjek vissza, utazzak el régi életem romjaira. Közlöm vele, hogy már fel is út, le is út, de képtelen vagyok a múltbéli időutazásra, csak azért, hogy megvédjem női egyenjogúságom. Pedig a történet szempontjából ez éppoly fontos, miként ezt körülöttem mindenki állíthatja. Még bresciai barátnőm sem képes belenyugodni a ténybe, hogy kezdem beadni a derekam a dél-olaszországi konzervatív felfogású férfinek, aki épp egy közös múzeumi munka kezdetekor csapódott be nem várt meteorként egyébként sem példás, máskülönben is emlékittas, de már pókhálóként saját mennyezetéről sarkaiban is sarkalatosan szakadozó életembe.
Barbie ötvenedik születésnapja fontos dolog lehetett az emberiség számára. Ha a szociológiai tényt vizsgáljuk, hogy az arca fenotípusában rengeteget változott, míg genetikája talán ugyanaz is maradt, hogy szociális szerepe is teljesen a feminizmus vakvágányát követhesse, minden okunk meg van arra, hogy kijelentsük, az ötven éves, de korban és időben sosem öregedő Barbie más értékeket képvisel ma már, mint egy puszta hercegnősdi szépségideálja, amihez gyerekkorunkban hozzászoktunk. Én mindig nehezményeztem, hogy nekem két barbim lett csak – az egyiket a Sri Chinmoy Emlékfutás rajzversenyének eredményeként, egy ajándékcsomag részeként kaszáltam be, s két perc alatt kitekertem a nyakát, a másikat egyedülálló anyám ajándékozta nekem, spórolt pénzéből, s ez a kronologikusan is elsőnek mondható baba, minden nemében és testrészében hajlékonyabb, épebb és szebb volt, mint másodlagosan sorsomhoz csatlakozó gagyi másolata –, lokalizált barátnőimnek ehhez képest californiai álomházzal, Kennel, meg rengeteg Barbie-személyiséggel komplett és multiplikált valósága volt. Bár ez a gazdagság Hanna személyében elvált szülőkkel, szimpla betonpadlójú, burkolatlan, tépett tapétás gyerekszobával és éjszakai bepisilésekkel párosult, tehát féltékenységembe mindig keveredett egy diadalittas „na, látod!” is, ahogy jungi archetípusokon gondolkodtam épp kertjük diófája alatt befordulva, miután puszta irigységből menthetetlenül összevesztünk a Barbie babás szeánsz során, s őt ekkor látogattam meg életemben utoljára. Az ő Kenje sose dugta volna meg az én Barbie-mat, sőt, még autóba sem ült volna vele. Talán ez volt életem első és utolsó pillanata, amikor mélyen elgondolkodtam a feminizmusról. A kilencvenes években járhattunk, egy befejezetlen építkezés romhalmazának nevezhető ház ápolatlan pisiszagú belsejében és ápolt udvarán. Ekkor értettem meg, hogy nem csupán egyetlen és feltétlenül különleges Barbie-mnak, de nekem is rettentően nehéz, ha nem lehetetlen dolgom lesz majd a társadalom hálójában női minőségeim és szerepeim kiteljesítésére.
Közben végigutaztuk Európát, henyéltünk nyugaton, álvakációztunk keleten, Barbie felkerült az osztrák lapraszerelt ház padlására, a porszívó-játékdobozomba, s valószínű még mindig szingliként éli egyébként egyáltalán nem felhőtlen, de izgalmakkal teli, bensőséges doboz-sorsát. Éljen a kommunizmus, ami mindenkinek lehetővé tette, hogy elgondolkodjon az akkumulálható közös értékeken, s éljen a szocializmus vasfüggönyének végső szakadása, ami mindenki számára lehetővé tette, hogy Barbie CEO-ként kapjon állást egy multinál. Beköszöntött a kapitalizmus, néhány évvel később megvolt a házfelújítás és a költözés, már csak a múlt távoli zenéje mesélt a hollók csőre által lyukacsosra szabdalt másfél szobás, kisvárosi szocialista panellakásról. Hamarosan már az első otthoni személyi számítógépek váltották fel a videókazetták és a walkmenek éráját.
Niknek bár első belső nekifutásából egyáltalán nem érezte feleségének kontroverziókkal teli életérzését a közös valósággal szemben, nincs az az Isten, hogy idővel ne kellett volna véglegesen és végzetesen szembesülnie azokkal. Emlékezetes immár az az ebéd, amelyet Mable lelkesen és spontán nekifutásból lerendez, s amint hálóingben betessékeli kis lakásukba, és megeteti a munkás, kétkezi spagettizabáló vendégeket, s lusta háziasszonyként is elvégzi elkerülhetetlen feladatát. Addig minden rendben is halad, míg Mable szocialista népszavazást rendez a munkásosztálybeli fiúk igényeiről: uniform a megegyezés az ebéd spagettiségéről. Az egyetlen galiba csupán akkor merül fel, amikor a zavart kis Mable-Maybell, hamis májusi harangvirág-hangján túlságosan is „kibomlik” a házas-asszonyi szerepből, s próbál életet lehelni az egyébként lehetetlenségig unalmas és ketchupösen proli spagettiként nyúló ebéd hangulatába, s az iszamos munkásizmokkal és izzadságszaggal körüllengett ebéd meghitt munkásosztálybeli mementójába. Táncolni és mulatni hívja a fáradt férfinépet, hogy kiszakítsa őket az általa unalomnak ítélt etoszból, mire Nik önkéntelenül is leordítja, amitől a nő euforikus arca mindenféle erőltetett bájmosolyával együtt erejét veszti, és sajdulásba csap át. A kis-furcsa Mable csendben is marad. A férfit egy anyjától érkező telefonhívás szakítja ki a scene-ből és post-mise-en-place-ből, Mable pedig gyerekesen duzzog tovább, mert lelke képtelen leküzdeni másságának „férfiúi” helyretételét. A kollégák egytől-egyig empatikus belátással és a sorbaállás mélyszocialista és egyhangú tiszteletmenetével a konyhába viszik üres tányérjaikat, ezzel lezárva a bárhogyan is szomorú kicsengésű ebéd ellentmondásait. Végül a férfi arcba neveti a nőt, skizofrénen feszült és infantilis helyzetértékelésével és hiábavaló magyarázkodásával együtt.
Másodlagos szakasz. Amikor először esel bele a féltékeny férfi szerepébe, már késő. Már nem hagyhatlak saját sorsodra, bár még semmi sem „beteljesedett”. Barátnőm hívott vacsorára pénteken, ezért láttuk egymást csupán másnap este. Mikor elmesélem a puszta tényeket, kérdő kíváncsiságodat túlságosan is kielégítve, s azt is, kártyáztak és ettünk, s hogy tulajdonképp halálra untam magam és a beszélgetésekből sem értettem semmit, s mivel lekéstem az utolsó buszt, két haverja vitt haza a Vittorio Veneto utcába a világ legnagyobb kedvetlenségével, az egész úton szótlanul és kukán, megvárod míg az üres konyhába megyek, hogy eltegyem a vacsora mosatlanát, miután idegesen befordulsz az ajtón és már nem emlékszem hány, de mindenképp végzetesen súlyos és sajgó pofon találja el váratlanul arcom, miközben óvatlanul kifordulok a mosogatógép ajtaját bezárva, te pedig a konyha ajtaját zendítve be magad mögött. Egyetlen mondat cikázik át az ütéstől megrendült fejemen: „Édes Istenem.” Remegő testtel ülök vissza az asztalhoz a borospoharak homályába, zenét váltok a Spotify-on és hányingerrel nézlek firtatóan, könnybe és dühbe lábadó szemekkel a furcsa flörtben, mintha mi sem történt volna, vagy legalábbis időbe telne, hogy a valóság erezetébe vetüljön tetted fonákos fondorlatlansága, de ez még csak az első eset, nem elég ahhoz, hogy lereagáljalak, s azt hiszem, akkor legalábbis, hogy ez jobb is. Összes többi veszekedésünk kiegyenlített testi harcba csúful mindezek után. A Viale della Stazione utcai hatodik emeleti félszobakonyhás lakásunk ezer meg ezer súlyosabbnál súlyosabb vita szenvtelen és érdektelen tanúja. Nem tudom, hogyan tudnálak igazán elhagyni úgy, hogy közöttem és az utca között bármiféle pozitív kilátást találhatnék, hisz saját lakásomat már rég felmondtam, az együttélés miatt, van egy közös, kosfejű törpenyulunk, aminek szintén életét veszélyezteted, s a közös apartmant is inkább az én összes fennmaradó cuccom tölti fel, mintsem a tieid, múltammal, műveimmel és munkásságommal együtt. „Tönkretettelek.” Konstatálod. „Sarokba szorítottál.” Konstatálom.
Barbie ötvenedik születésnapja mókával és nevetséggel, művészetről és olasz kajákról szóló diskurzusokkal, toszkánai nyuszik halálváró bujkálásaival színesített noir-dáridóban telik. Van pepperoncinis-fokhagymás spaghetti és ricottatorta. Még az anyámat is felhívatod velem Skype-on, hogy a dolgok hátterében és mikéntjében mozgolódó férfi arcát tündököltesd neki a képernyőn, s bemutathasd magad, hisz te voltál az, aki lányának születésnapi partit rendezett, senki más! Mindig is ilyen voltál: tetteid azonosak a saját tüdőddel és száddal felfújt, de légüres ígéretektől kiüresedett bohóckodó, időről-időre leeresztő vagy kipukkanó lufik ezreivel. Nem arra szerettem volna kitérni, hogy semmit sem kaptam tőled, inkább arra, hogy bármit is, sosem kellett volna elfogadnom. Olyan ez, mint amikor egy nőnek olyan férfi ajánl fuvart, akivel vagy kivédhetetlen erőszak áldozata lesz, vagy a csomagtartójában fogja végezni emberrablás, vagy rosszabb esetben szenvedélygyilkosság áldozataként. Sokszor ezeken a pszichológiai és testi határokon balanszíroztunk. Sokkal többször, minthogy bármikor és bárhogyan is megbocsátható, ha még később 95 százalékban fel is hagytál testi bántalmazásommal. A lakás ajtaját már rég betettem magam mögött, mintsem menekülhettél volna a jogos bűntudattól, még ha utólag mindezt meg is bocsátottam neked. Fontos az: csupán utólag…
Képtelen vagyok bármi szépre gondolni, amikor a tortán elfújom a gyertyákat (épp a gyertyákat felejtetted el, miután kiküldtelek utólag értük a városba, hogy teljes legyen a giccskép). Mint ahogy a mai napig képtelen vagyok hullócsillag láttán bármit is kívánni anélkül, hogy meglátnám benne a hamis csillogást. Vagy felfogni, milyen érzelmi és testi rombolás következett be azáltal, hogy Mable és Nik túl sok évre együtt maradtak. Milyen sérelmek és vádak érhették még Mable-t az életben, azok után, hogy mindent megtett azért, hogy belekerüljön vagy legalábbis az élet belekényszerítette egy olyan szituációba, amiben ugyan a szeretet és az erőszak adott volt, de mindenféle autenticitást nélkülöznie kellett saját felbomló személye felé. S hogy gyűrűs ujjam hóhérvárományosa hogyan lehetett képes a saját tüdejének erejéből felfújt, duzzadó lufikat időről-időre halálos késelések áldozatává tenni öntudatlanul, ezzel közös életünk ujjáról húzva le a soha meg nem valósuló frigygyűrűjét. Képtelen vagyok arra, hogy úgy végezzem, mint Mable Lunghetti. S képtelen voltam lenyelni azt a rengeteg gusztustalan spagettit, ami ugyan cuppogott élettől és mástól, végül a nyakam köré tekeredett és szálanként fojtotta meg bennem a nőt. Inkább a ketchup!, ezen kívül nincs is mit mondanom.
